Ujabb reszlet a Vihartancbol.

11.

Amikor még hittem, hogy talán nem késő

 A teljességhez hozzátartozik az is, hogy az elmúlt néhány évben én bizony még bizakodtam. Írtam, magyaráztam, magyarázkodtam, és a lelkekre próbáltam beszélni. Valami nagy-nagy varázslatban akartam hinni.

Ehhez a varázslathoz pedig megpróbáltam mindent előkészíteni. Blogoltam, publikáltam, előadtam. Volt, hogy 3 embernek valahol Békésben, vagy éppen Szabolcsban, de volt, hogy 13-nak a Rózsadomb oldalában, vagy éppen 130-nak egy helyi fórumon, amit a polgármester hívott össze a helyi cigány vezetőkkel. Bizakodtam még. Erőltettem még. Küzdöttem érte. Egyszerűen azért, mert hinni akartam benne. Nem akartam olcsón adni. Sőt, egyáltalán nem akartam lemondani róla. Még úgy sem, hogy közben már rég nem hittem – évek óta nem – semmilyen vátesz szerepben, vagy kiválasztottságban. Csak hatni akartam. Egy emberre, vagy tízre, esetleg százra, - de nem is, talán az összesre vágytam. Éheztem a változást, vagy annak az esélyét. Tényleg a varázslatot vártam.

Az egyik legizgalmasabb elődadásomon – egy mára már egy nyugati országban nagykövetté lett, nagyon kedves és haladó gondolkodású, igazi polgár meghívásának téve akkor eleget – előkerült a rózsadombi éjszakában egy gondolat, egy kép, egy olyan vízió, amelyben nagyon sokáig még valóban hittem, és adott erőt egészen a legutóbbi hónapokig. Akkor ott azt mondtam: a gázsók elfáradtak. Sőt. Pozitívan akarnak végre csalódni a magyarországi cigányokban. Ennyi, semmi mást nem akarnak.

A hallgatóságom tátott szájjal, tágra nyílt szemekkel fogadta ezeket a gondolatokat. Aztán pedig egy emberként azt kérte, hogy meséljek hát pozitív dolgokról. Olyan cigányokról, akiket nem ismerhetnek, de biztosan komoly értékek hordozói. Vagy szóljak a cimbalmon és a kosárfonó kultúrán túli világról, amelyben még mindig rengeteg rejtett izgalom és szépség lehet a nem cigány emberek számára is. És én akkor ott aznap este meséltem Gyuriról, aki cigány és az országos rendőr-főkapitányság szóvivője. Meséltem Sanyiról, aki az ország legsármosabb színésze ma már – a legtöbb magyar filmben főszerepet kap! –, de annak idején közösen voltunk ösztöndíjasok. Cigány ösztöndíjasok. Meséltem Zlatanról, aki ma a világ egyik legnagyszerűbb futballistája, és a Malmőben élő cigány rokonaim gyermekei még együtt töltötték alkalmanként a szabad délutánjaikat az ő családjával. Meséltem a kisegyházakról, a hihetetlen módon küzdő egyszerű, hétköznapi, névtelen cigány hősökről, a csatkai cigány búcsúról, a vajdarendszer értékeiről és mai lehetőségeiről, Kusturicáról, vagy éppen azokról a cigányokról, akikkel New Yorkban találkoztam. És ők, a felső-középosztályból érkező konzervatív, jobbos szavazók szerették ezeket az órákat. Olyasmivel találkoztak, ami cigány-ügyben nekik újszerű volt. Sőt. Meseszerű. Hihetetlen. Olyasmi, amit senki mástól elmesélve nem hinnének el. De tőlem, az én számból elhitték mégis, a részévé váltak, és egy századmásodpercre átléphettek egy olyan dimenzióba, ahol az eddigiektől merőben eltérő cigány-jellemzőkkel is találkozhattak végre. És ezek a jellemzők, ezek az emberek, ezek a tények mostantól az ő részük is lesznek már. Mert ők biztos, hogy ha mindezek után meglátják Makula Györgyöt, vagy Csányi Sándort bárhol a tévében, vagy a mozivásznon, akkor egy félmosoly mellett igenis büszkék lesznek rá, hogy ilyen képpel és ilyen tudással is bírnak a cigányokkal kapcsolatosan. Láttam a hálát a szemükben, éreztem, hogy valóban többek lettek általa.

Szóval én egészen az elmúlt hónapokig bizakodtam. És írtam. Rengeteget írtam. Olyat is, ami a politikai mező minden szereplője szerint alapvetés. Olyasmi, ami akár az érdemi, vállalt politikájuk része is lehetne – ha akarnának a kérdéssel valóban foglalkozni. Ez utóbbi gondolat természetesen már csak az én magánvéleményem, még mielőtt bármelyik párt is magára veszi, hogy itt olyanoknak állítom be őket, mint akik magasról leszarják a hazai cigánykérdést.

Szerettem ezt a néhány évet, és mindenkinek nagyon hálás vagyok, aki felületet, nyomdát, festéket és bizalmat, biztatást adott ahhoz, hogy írhassak. Hogy megjelenhessenek. Hogy esélyt kaphassak arra, hogy megidézzem, elhívjam, majd pedig átkiabáljam a vihart, és hogy talán legyenek olyanok, akik meghallanak a másik oldalon, miközben elmos mindent, amire nincs szükségünk már. Mert minden pesszimizmusom ellenére igenis fontos volt, és fontos most is, hogy amit gondolok, és ki is mondok, az eljusson valakihez. Mindenkihez. Bárkihez. Az elején még csak blogoltam, az azóta már nem létező, de a számomra annak idején határozottan szimpatikus zoom.hu-n, majd kerestem a nyomtatott sajtót – ezúton is külön köszönet a Heti Válasz minden munkatársának, és persze támogató olvasóközönségének.

 Az alábbiakban néhány akkori, és ma is boldogan vállalt gondolatomat mutatom be, hogy mindenki lássa, mire kellett volna már évekkel ezelőtt rádöbbenni. Sajnálhatjuk, hogy nem sikerült.

Cukor és víz

 

2009. április 20.

Nem került publikálásra

Összesen 28 évi fegyházbüntetést szabott ki a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság arra a párra, akik hagyták éhen halni egy éves kisfiúkat Piricsén. A gyerek halálát a kiérkező ügyeletes orvos állapította meg. A kisfiú a boncolás szerint hónapokon át éhezett. A szülőket különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés miatt ítélte el a bíróság, mert közömbösen nézték végig a gyermekük haldoklását. A többi hat gyerek, akit neveltek, már állami gondozásban van. – RTL Híradó, 2008. április 08.

Az életünk általában úgy alakul, hogy lehet keserű, lehet édes, mindig attól függően, hogy mi mindent kínál a számunkra a sors vagy a Teremtő. Ha némi cukrot csempészünk egy korty vízbe, attól persze még az előbbi nem válik azonnal az utóbbivá, azaz, nem lesz a keserű sorsú nélkülözésből édes, boldog élet. Sőt, ez inkább pont azt a végtelen anyagi és lelki nyomorúságot jeleníti meg, amikor már nem jut más egy vagy több apró gyermek számára, csak egy-egy pohár cukros víz, karéj zsíros kenyér.

 Furcsa dolog a magasztos feltámadás ünnepén életről és halálról beszélni akkor, amikor a kegyetlen tények alapján mindannyian tudjuk, hogy akit végérvényesen elveszítünk, az soha nem térhet vissza már. Különösen fájó, ha egy alig élt kisgyermekről beszélünk. Úgy meg felfoghatatlanul kínzó mindannyiunk számára, ha az emberi tudatlanság, hanyagság, az oda nem figyelés okozta egy kicsiny lélek és még kicsinyebb test elvesztését. Tehetetlen dühvel kell végighallgatni, hogy miért, és hogyan történt minden. Miközben tudjuk, hogy százezer másik helyen százezer másik szülő vállalta volna őt fel, és adta volna mindenből a lehető legtöbbet számára, ami csak erejéből telik. Azért, hogy óvodába járjon, és befejezze az iskolát. Hogy osztályképekre kerüljön fel, és hogy majd eljusson a Balatonra egyszer… Hogy eladó legyen egy boltban, diplomát szerezzen, felfedezze a rák ellenszerét, vagy legyen az első ember a Marson. De talán leginkább ember legyen, aki életét maga élheti, maga alakíthatja…

 7 hónapja vagyok apa, 33 éve vagyok cigány. Származásom okán sokan kérdezik, mit érzek, mit élek át, amikor ilyen esetekről hallok. Nagyon nehéz ilyenkor megfogalmazni józan és objektív gondolatokat. Nehéz nem azonnal tagadásba, vagy tudomásul nem vételbe menekülni. De ugyanakkor azt mégis biztosan tudom, hogy pusztán az egy etnikai csoportba tartozásból eredő igen távoli és esetleges közös származás alapján sem tudom most kevésbé kárhoztatni a szülőket.

Tudom, sokan most majd megint elmondják, hogy ez nem cigánykérdés.

Mármint az, hogy a nyomorban megszülető gyermekek sorsa mennyire kilátástalan, és hogy mennyire esélytelenek szinte mindannyian. Vagy, hogy nem a szülők tehetnek elsősorban a nyomorról, és a gyermekek esélytelenségéről. Ugyanakkor talán azt is meg kellene néznünk, ki, vagy mi miatt esélytelenek ők most több százezren az országban. Vagy beszéljünk talán végre arról is, hogy közel 2 évtizede folyamatosan újratermeli magát a nyomor, és jéghideg vigyorral az arcán terjeszkedik, oson házról házra, faluról falura tovább. Vajon ki és hol tehetne azért, hogy ez megálljon végre egyszer, és ami a legfontosabb, hogyan tehetnénk?

 Sokat változott a roma közösségekkel kapcsolatos közbeszéd az elmúlt egy év során. Persze vannak egészen extrém módon megfogalmazott, megélt, interpretált vagy félreértelmezett gondolatok ombudsmantól kezdve rendőrkapitányig, de mégis úgy tűnik, hogy a túlzott politikai korrektség helyett végre merünk beszélni dolgokról.

Most éppen arról, hogy mindezidáig a jelek szerint, senkit nem érdekelt igazán, hogy mi és hogyan történik a legnyomorúságosabb sorsú gyermekekkel ebben az országban. A sok esetben – mondjuk ki nyugodtan: általában – cigány gyermekekkel, akik közül nagyon sokan harmadik világbeli nyomorban élnek, szó szerint egyik napról a másikra. Akiknek a szüleit okkal, vagy ok nélkül nem hajlandók alkalmazni, főleg ott nem, ahol eleve kevés a munkalehetőség, vagy ahol elfogyott a bizalom, és megromlott a cigányok-gádzsók viszonya. Ezeken a helyeken vajon kinek a felelőssége lenne, hogy mégis valami perspektívát csempésszen a tengődő életekbe? Hogy megértesse bárkivel – azaz mindenkivel – hogy gyermeket vállalni felelősség, és, hogy az a kevés, ami az államtól azért érkezik, hogy cipő kerüljön a lábukra vagy naponta egyszer legalább valami meleg étel a hasukba, azt bizony tényleg erre kellene fordítani.

Persze tudom, senki nem szólhat abba bele, hogy ki mire költi a segélyét vagy a családi pótlékját. Azt mondják, ez nem etikus dolog, mindenkinek a saját, őt megillető joga, hogy azt kezdjen vele, amit akar. De vajon az is etikus-e, hogy pusztán emiatt éhezzenek gyermekek? Vajon nekik hol van az a saját, őket megillető joguk, ami szerint igenis elvárhatják azt, hogy a szüleik a lehető legnagyobb felelősséggel viseltessenek irántuk? Vajon kinek a joga lehet itt most előbbre való? Vajon alakíthatja-e bárki a közbeszédet olyan irányba, hogy a tudatos gyereknevelés egy egész ország számára legyen fontos – és ebbe beletartozna mindenki. Gádzsó, cigány, kínai.

Nem, egyáltalán nem cigánykérdés, ezt még csak véletlenül sem szabad kimondanom. De közben mindannyian tudjuk – főleg mi, cigányok – hogy igenis egy olyan dologról beszélünk, amely nagyon sok cigány családot is jellemez. Hogy politikailag kiegyensúlyozottak legyünk, hát leírom, hogy biztosan sok gádzsó családot is érint, de engem elsősorban a cigány gyermekek sorsa érdekel most. Azoké, akik közül egynek a döbbenetes halála örökre velünk kell, hogy maradjon.

Sokan az úgynevezett cigány értelmiségiek közül persze azonnal megtalálták a gádzsó felelősöket is, azaz, a védőnőt, az orvost, a polgármestert. Hogy vajon hol voltak, miért nem tettek valamit? Jogos felvetés. Mert lett volna – vagy kellett volna, hogy legyen! – rá eszközük, lehetőségük, jogszabályi hátterük, vagy pusztán felelősségük, hogy tegyenek valamit. Nem tettek. Jogosan vonná őket is felelősségre a fél világ, de elsősorban ők, a roma értelmiségiek. De ugyanakkor viszont érdekes okfejtés ez pont azoktól, akik sokszor maguk is ellenségnek tekintik a polgármestert, a védőnőt és a gyámügyi előadót, hiszen szerintük ők sokszor semmi másban nem lehetnek érdekeltek, mint, hogy elvegyék és intézetbe csukják a cigány gyermekeket. Vajon most akkor hogyan is álljunk ehhez a kérdéshez? Vajon hol lehet meghúzni azt a vonalat, amelyet átlépve már a cigány értelmiségiek is úgy vélik, hogy az államnak, vagy a helyi szintű döntéshozóknak be kell avatkozniuk, és ki kell emelniük a reménytelen nyomorból a gyermekeket, a jelek szerint akár már azért is, hogy megéljék a holnapot?

Persze megint lehet mantrázni, hogy ha majd lesz munka, meg lesz társadalmi befogadás, akkor megszűnik a diszkrimináció és a fajgyűlölet, ás akkor a roma családok is be tudnak majd illeszkedni, és szerves részei lesznek a társadalomnak. Ámen, legyen így, mondhatná erre bárki, de az a gond, hogy ez egy olyan fikció, amely soha ilyen távol nem állt még a realitástól, mint most. Nincs munka, nincs iskolázottság, nincs társadalmi bizalom, és bizony tényleg nincs társadalmi befogadás. Helyette van tényleges előítéletesség, bizalmatlanság mindenkitől minden irányba, van bezárkózás mind a cigányok, mind a gádzsók részéről, és a felnövő roma generáció újra végigéli mindazt, amit kisgyermekként is megtapasztalt – de ezt most már a szülői oldalról. És közülük sokan szintén nem fogják jobban, felelősségteljesebben teljesíteni szülői kötelességüket. Nem, mert nem láthatták, nem tudhatják, hogy hogyan kellene másképpen, jobban, mint ahogyan azt a szüleik tették annak idején. Ha az állami gondozásból kerülnek vissza, akkor ugyan valamivel több az esély arra, hogy értsék, tudják, lássák, mi az, amitől nekik is félteni kell a gyermekeiket, bár sokszor ez sem elég igazán – szomorú volt látnom számos ilyen esetet szerte az országban.

Nehéz idők járnak, és még nehezebbek jönnek. A gyermekvállalás minden korábbinál nagyobb felelősséget jelent majd. És nemcsak a szülőknek, hanem magának az államnak is, amelynek minden megszülető gyermek büszkén vállalt potenciális adófizetője, képzett munkavállalója, művésze, feltalálója, bolti eladója lesz, elméletben legalábbis.

A piricsei tragédia azt mutatja, hogy az állammal bizony előfordul, hogy nem tudja megvédeni a legkisebb, legártatlanabb, a számára a jövőt jelentő kis állampolgárait. Pedig mennyit segíthetnének a roma védőnői hálózatok, vagy a közösségből érkező egészségügyi önkéntesek, vagy egyáltalán, bármiféle ötlet, javaslat, pilóta-projekt, amivel megelőzhetnénk a hasonló eseteket. Hogy ne legyenek se térben, se időben, de leginkább információban, „egymásról tudásban” külön választva a gádzsók és a cigányok.

Nem okozok vele meglepetést, ha azt mondom, sok hasonló történetre kell még felkészülni, és most sietni, rohanni, megelőzni kellene az újabb tragédiákat.
Ugyanakkor ezzel párhuzamosan tenni kell végre valamit azért is, hogy mindenki tudja, mindenki megértse: minden felvállalt élet kedves és örömteli az Istennek.

De csakis akkor, ha nem az ördög leselkedik majd rájuk.