Ujabb reszlet a Vihartancbol.
Meg mindig az egykori publicisztikakbol szemezek, es megint egy olyat, amelyet korabban senki nem olvashatott meg:

Kicsik és nagyok – akkor és most

2009. június 18.

Nem került publikálásra

 

„Ketten játszottak az udvarban, egészen hátul, a kert első fái között. Egy kislány és egy kisfiú, egyik sem volt idősebb nyolcesztendősnél. A fiú egy fadarabbal négyszöget rajzolt az agyontaposott földre, három, négy méter lehetett minden oldala. A kislány figyelmesen nézte a fadarab útját. A karjában kis játék baba lapult.

– Azt szeretném, ha először az ágyat rajzolnád meg, rettenetesen álmos a kicsi, alig tudja nyitva tartani a szemét.

A fiú felegyenesedett, összehúzott szemekkel vizsgálta a vonalakat, aztán belépett a négyszög közepébe.

– Csak beszélsz összevissza!

Az egyik vonal mellé három vonallal berajzolta az ágyat.

– Most az asztalt… – mondta a kislány.

– Azért a kályhát rajzolom be először, s legközelebb a bútorokat, és csak azután a falakat…

Továbblépett, és egymás után rajzolta a köröket, kockákat – szekrényt, kályhát és a többi bútorokat. Aztán eldobta a fadarabot.

– Menj, és kösd meg a kutyát!

A kis kuvasz körülöttük lebzselt. Amikor a kislány közelebb lépett hozzá, félrefordított fejjel tekintett fel.

– Gyere Bodri… most már játszunk, addig te szép nyugodtan itt maradsz – egyik fához vezette, és gyors ujjakkal hozzákötötte.

– Jaj, istenem, milyen késő este van már, és az én emberem még mindig nincs idehaza, a kicsit sem fektettem még le, istenem, de szerencsétlen vagyok!...

– Kész? – kérdezte a fiú.

– Megyek már, megyek…

A babáját ringatva a melléhez szorította, és belépett a szobába. Egy pillanatra megállt, és visszanézett a másik gyerekre. Az zsebre dugott kezekkel nézte.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk…

Az ágyhoz lépett, és óvatosan lefektette a babát. Melléje térdelt, falevelekkel betakargatta, aztán nagyot sóhajtva melléje dőlt.

– Jaj, a derekam, sohasem lesz vége ennek. Aludj, csillagom, én is alszom azonnal, apuka is hazajön mindjárt, és hoz valamit az ő csillagának…

Cirógatta a gyermek arcát, aztán a haját. A baba szemei kékek voltak, bután bámultak az égre. A szájáról lekopott a festék, csak itt-ott ült egy piros foltocska. A fiú megfordult, és úgy, ahogy volt, zsebre dugott kezekkel, a kerítéshez ment. Hátát nekivetette a deszkának. A kutya magasra vetette a farkát, fejét egészen oldalt fordította, és a fiút nézte.

– Öreg Bodri – szólt rá a gyerek. – Mindjárt elengedünk, de te elcsavarogsz, ha nem veled játszunk…Rántsd meg a kötelet!

A kutya felcsaholt, és jobbra-balra ugrálva rángatni kezdte a kötelet.

– Én édes Istenem! Istenem, mikor szabadítasz már meg… – hallatszott a kislány motyogása a játékszobából. A fiú odatekintett. Kezét kivette a zsebéből, és kiegyenesedett. Kigombolta végig az ingét, két tenyerével beletúrt a hajába, fejét hátravetette, és szemét az égnek emelve felkiáltott.

– Huuu… keserves Isten… – tántorgó lábakkal, erre-arra dülöngélve megindult a szoba felé. Belekezdett valami énekbe, aztán abbahagyta, felordított:

– A keserves világ… fuj, betyár Krisztus!...

– Édes istenem, Szűz Máriám… – mondogatta a kislány, és összetette a tenyerét, mintha imádkozna. Aztán felemelkedett, és a baba fölé hajolt.

– Aludj, egyetlenem… nincs semmi baj!

– Hejj… – Kint a fiú kiköpött a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát.

– Nyisd ki!... – kiáltotta a szoba felé.

A kislány fölemelkedett, az arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szétnyitott ujjai közül figyelte a fiút.

– Nyisd ki! … Bezárta, a jó istenit… Nyisd ki az ajtót, te! …

A lányka a négyszög oldalához szaladt, és a lábával eltörölte egy darabon a felrajzolt vonalat.

– Jaj, dehogy zártam… Dehogy zártam…!

– Ott dögölj meg, ahol vagy… – tántorogva közeledett a nyíláshoz, de mielőtt belépett volna, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szekrényt rajzolta.

A kislány elvette a kezét az arcáról, és kacagni kezdett.

– Megint a szekrényen jössz be…

A másik visszatámolyogva, újra nekiindult az ajtónak…

– Bestia, minek zárod be, mondtam, hogy nyitva álljon. Hányszor mondtam már…

– Jaj, teremtőm – mondta a kislány, és maga elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz.

– Feküdj le, ne kiabálj, mindenki felébred…

– Majd lefektetlek én, lefektetlek én, megállj…

– Ne kiabálj, az isten szerelmére… Gyere, levetkőztetlek…

– Mars! …

– Segítek, csak ne kiabálj… felébred a kicsi… gyere szépen,

Egészen a fiú mellé lépett… egymásra néztek. A leánynak barna szeme volt, a fiúé kék, mint az ég, vagy akár a játék babáé az ágyon. Egymást nézték pár pillanatig, aztán a fiú megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hallani.

– Most akard levenni a kabátomat…

Kabát nem volt rajta, az ingért nyúlt a kislány.

– Gyere, feküdj le…

– Feküdjek le, mi?…

– Jaj, istenem, miért teszel tönkre – aztán vékony gyermekhangja sírásba gördült. – Keserves, nyomorult élet!

Megfordult, és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a karjába temette, és zokogott. Ha valaki messziről hallja, azt hitte volna, felnőttnek a sírását hallja.

– Bőg! Aztán holnap végigjajgatod az utcát, hogy megvertelek…

A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abbahagyni.

– Hagyj engem, hagyj engem…

– Fogd be a szád…

– Hagyj engem, hagyj engem…

A fiú odatámolygott hozzá.

– Elhallgatsz végre?...

Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány felkapta a fejét.

– A hajamat kell fogni – suttogta.

– Amióta levágták, nincs mit fogni rajta – suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt.

Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és összeszorított öklökkel védekezett.

– Eressz! – kiáltotta.

A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt.

A bőre finom volt és érintetlen, de a szemei kegyetlenül összehúzódtak, és idegenül ültek homloka alatt, mintha odalopták volna.

– Fáj! – kiáltozott a kislány, megfeszítette a testét, és kiszakította magát a szorításból. A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mellett, és szemei egészen megszűkültek. Aztán elindult a lány után.

– Bestia…

A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábuk alatt felgyűrődött a föld, széttúrták a megrajzolt vonalakat.

– A gyermek!

A kislány megtántorodott. Egyensúlyukat vesztve végigvágódtak a földön. A fiú mély, hosszú lélegzetet vett, aztán körültekintve, halkan rászólt a leányra.

– Én most elalszom, és te akarj levetkőztetni…

A hasára fordult. Karját a feje alá tette, és dörmögve, érthetetlenül motyogva lehunyta a szemét. A kislány megigazgatta a haját, ujjaival elrendezgette az összeborzolódott kis tincseket, aztán négykézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét, nadrágját, kifordította a zsebeit, kődarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullottak a földre.

– Nincs semmi – mondta halkan –, nincs neki pénze – és kezébe temette az arcát.”

 

Sánta Ferenc: Kicsik és nagyok

 

Szinte mindig nehéz megszólalnom, akárhányszor is olvasom el a nagyszerű író közel 30 évvel ezelőtt megjelent novelláját. Végtelen hálával tartozom neki, hogy segítségül hívhattam egy pár saját gondolatomat megalapozandó a fenti sorokat tőle, hiszen úgy érzem, ezekkel együtt igazán hiteles mindaz, amiről szólni akarok.

Sánta Ferenc műve döbbenetesen kortalan. Fájdalmasan a mai világunk képe is lehetne akár, azé, amelyben pedig mindenki szerint maga a nagybetűs tragédia mindaz, amikről olvashattunk. Kár, hogy közben meg is éli mindenki valahol azt (közvetlenül, vagy a televízión, nyomtatott sajtón keresztül), hogy a mai vidéki, külvárosi Magyarország szinte fuldoklik valami megrázó anyagi és lelki nyomortól. A ki-kicsapó kisebb és nagyobb erőszaktól, az egymással párhuzamosan, egyszerre megtelő lelencházaktól és kocsmáktól, az uzsorásoktól, a totális depressziótól, a kilátástalanságtól.

Közel 30 évvel ezelőtt jelentek meg a fenti a sorok. 30 év alatt felnő egy második és megszületik egy harmadik generáció. És bár ez nem különösebben cigánykérdés, ha valaki elsősorban a roma közösségekben látja mindezeket, azt nem csalja meg a saját a szeme. Sajnos nem. Ahogyan a novellában a gyermekek újra játsszák a szüleik egy-egy estéjét, ugyanúgy végig-, és újraélik a rendszerváltás óta a cigánygyerekek számos helyen a saját szüleik életét. Ami aztán az egyetlen minta lesz majd az ő gyermekeik számára is másfél, két évtizeddel később.

 Komolyan kérdezem, senki nem fogja fel, hogy ebbe bele kellene végre valahol avatkozni? És tudom, erre majd mondják sokan a liberálisan gondolkodók közül, hogy majd ha lesz munka, meg integrált oktatás, meg befogadóbb magyar társadalom, akkor majd ez megváltozik. Én viszont azt vallom, a családokon belül kiosztott súlyos pofonok, a ballagási ünnepségből eredő tömegverekedés, a Mónika Show és a Joshi Barat valós behívottjai, a leköpött és megvert tanárnő akár kitalált, vagy egykor volt történetek, és szereplők is lehetnének. Sajnos sokkal inkább azt kell elhinnünk, hogy a jövőt is jelentik majd még, legalábbis addig biztosan, amíg nem sikerül végre az egyének, családok, közösségek minimális és elvárható felelősségéről beszélni végre. Egy uniós államban ez nem lehet, nem szabad, hogy tabu legyen többé.

Bízom benne, egy következő kormány megérti majd ennek a fontosságát. És, hogy az akkori ellenzék nem fogja szegénységellenességgel vádolni, ha megpróbál végre tenni valamit. Főleg, hogy kis túlzással ők, a mostani kormánypárt(ok) fordultak szembe az elmúlt években a legszegényebbekkel, és árulták el az ő felnövekvő gyermekeiket. Holnap már ne akarják megmenteni őket.

Politikai célból meg főleg ne.