Ujabb reszlet a Vihartancbol.
Haboru, menekultek, a totalis onmagunkba nezes.

9.

Az Istenre várva

1998 – 2002 között a Soros alapítványok hálózatában működő Open Society Institute-nek dolgoztam. Klasszikusan liberális, igazi szabadelvű közeg, amely annak idején teljesen magába szívott. Szerettem oda tartozni. Négy év, amikor is azt éltem meg, hogy valóban áldozat minden cigány közösség, hogy egységbe kellene forrnunk, pártot, nemzetet, államot alapítanunk, és kivívni a saját társadalmi megbecsülésünket. Azóta közel egy évtized eltelt, ami alatt én sok mindent másképpen is megláthattam, sőt, a Soros-féle roma integráció megközelítése is sokat változott mára már. Mindenesetre egy olyan közeg volt, amely megmutatta, hogy mi az, ami a mai világban már biztosan nem segítheti a cigány-nem cigány együttélést. Elhittem, mert el akartam hinni. Időközben rájöttem, hogy más idők és más valóság létezik ma már, ez utóbbi pedig megköveteli, hogy máshogyan lássuk a dolgokat. Mindenesetre megtagadni soha nem fogom azt a négy évemet, sőt, talán azt is mondhatnám, kellett ahhoz, hogy ma azt lássam, azt érezzem, amit valóban megélhetek. Tudom, hogy a mai körülmények között merre ne menjünk tovább. 

 1999. november.

Utazom a jövő héten Skopjébe.
Ott még soha nem voltam, eddig csak híreket, legendákat hallottam róla, itt az ideje, hogy személyesen is megnézzem magamnak. Anyámnak persze nem merem megmondani, majd csak közvetlenül az utazás előtt 2 nappal, félt nagyon… Nem is olyan rég még az amerikaiak, meg a különböző országokból érkezett békefenntartók küzdöttek szó szerint azért, hogy a szomszédos Koszovóban ne öljék meg egymást az emberek. Rengetegen menekültek el, köztük sokan cigányok. A világ nem is tudja, hogy mennyien. Mint olvastam róla, több ezren jelentek meg valamelyik nap a Macedón – Szerb határon, reklámszatyrokba csomagolt, a polgárháborúvá vált fegyveres konfliktus miatt szinte már semmit sem érő életekkel. Sokan jutottak át, javarészt a macedóniai, általunk is támogatott, velünk dolgozó roma szervezeteknek köszönhetően. Eddig csak a fényképeket láttam, hogy milyen emberfeletti munkát végeztek ők, furcsa lesz most meg is élni az egészet.
Aztán meg ott van Shuto Orizari, más néven „Shutka”, az igazi cigány kerület Skopjéban, ahol a közel 40 000 cigány nem csak, hogy saját közösségében él, de saját polgármesterrel, saját kábeltévével, és rádióval is bír. Állítólag mindenki cigányul beszél, és szívesen fogadják az idegent. Nem, állítólag még csak nem is hasonlít a VIII. kerületre, ez egy teljesen homogén, magát éltető közösség.

Nincsen közvetlen gép, Bécsben kell átszállnunk, így aztán közel 3 óra az út.  Szakad az eső, amikor leszállunk. Az MD-80-as lassan gurul, és a gép ablakán kitekintve talán ez az első pillanat, amikor valóban megélem, hogy pár hónappal korábban nem messze innét komoly harcok folytak. A kifutópályán az esőfüggönyben C-130-as katonai szállítórepülők, a mögöttük álló hatalmas hangárokban terepszínű teherautók és helikopterek sorakoznak.

Sejdo kollégám Skopjéban született, itt élnek a szülei, viszonylag gyakran jár ide haza. Rám kacsint, látva, hogy csak meredek kifelé nagy szemekkel a gép ablakán, és annyit mond cigányul, hogy nyugi, meg hogy tegyek mindent majd úgy, ahogyan ő. Nincsen hernyó, azaz a gépet az épülettel összekötő folyosó, lépcsőn kell elhagynunk a repülőt. Nincsen kisbusz, ami az épülethez vinne minket, gyalogolni kényszerülünk, és ahogyan körbenézek, több helyen is lezárt területeket látok a reptér betonján, ahol sárga szalagokkal kerítenek el egyes részeket a polgári utasok elől. A látóhatárt minden irányban hegyek töltik ki.

Sietünk, az eső csak lassan csillapodik. Katonák állnak a fogadóépület előtt is, angolul mondják, hogy melyik ajtón menjünk be.

Amúgy egy konferenciára érkezünk, ahol a régió leginkább illetékes roma vezetői próbálnak meg értekezni egy kicsit arról, hogy a különböző menekülttáborokban elhelyezett koszovói roma menekültek ügyében mit lehetne tenni. Én elsősorban fordítani jövök, persze feketén, számla nélkül, a 4 napért kapok majd összesen 1000 USD-t, kifizetik a repülőjegyemet, meg a szállásomat is. Persze számítanak majd az én véleményemre is, de én most elsősorban pénzt keresni érkezem.

Ahogyan elosztjuk egymást a repülőtérről való kilépés után, én Eddie, egy szlovák cigány srác mellé kerülök, és egy Jaffar nevű sofőrünk lesz majd, aki egy régi 128-as Fiathoz vezet minket. Szürke, és a még mindig szemerkélő esőben arra gondolok, talán tipikusan ehhez az időhöz gyártották. Baromság. Olaszországban sokat süt a nap, kevés az ilyen idő, mint most itt ez a világvégi égi összeesküvés.
Az autópályán kb. 20 perc alatt érjük el Kumanovót. Nagyon nagy meglepetésemre Jaffar remekül beszél angolul, és nagyokat mosolyog végig az út alatt, ahogyan kurvákat ajánl, ha esetleg úgy gondolnánk, hogy némi színt, és pénzen vett szenvedélyt kívánunk csempészni ebbe a totális agóniába. Látva, hogy most talán még nem a legjobb pillanatban kérdezte mindezt, sebességet és hozzáállást vált, faarccal mondja el, hogy a koszovói határ kb. 15 kilométerre van, és, hogy egy pár hónapja még ezrével jöttek a menekültek a kocsi bal oldalán látható dombok és hegyek mögül, gyalogszerrel, alig-alig élve, közel a teljes idegi és fizikai összeomláshoz.

Nem szólok, borzongok csendesen az ingem alatt, végig a gerincemen. Milyen rohadt messzinek tűnik innen most a Balaton kékeszöld tekintete, a Lánchíd büszkesége, Egerszeg, a családom, az a világ, amelyben talán el sem hinnénk mindazt, ami keresztülgázol itt rajtunk. Eddie-nek tetszik a helyzet, közhelyeket kérdez, amikre persze meg is kapja a várt válaszokat: igen, az UCK megfenyegette a macedón befogadó roma szervezeteket e-mailben, valóban volt incidens Kumanovóban a menekült romák és helyi macedónok között, igen, nagyon veszélyes átmenni Koszovóba még most is, igen, lehetett hallani a bombázásokat. Ilyenkor tudom, hogy Eddie-ben táncot jár az adrenalin, élvezi a helyzetet egy kissé, amiben persze talán az is benne van, hogy a bőröndjével (miért hoz az ember a világ végére bőröndöt?) együtt sincsen 50 kiló, soha nem volt, és remélem, soha nem is lesz katona…

 Hotel Kuba.

Döbbenetesen hangozhat, de tényleg ez a neve a szállodának, és még akkor is csak a piszkosfehér falakon ugrál egyfolytában a tekintetünk, amikor a táskánkért nyúlva lassan kiszállunk az autóból. Oh my God, István jegyzi meg színpadiasan Eddie, megigazítva keretnélküli szemüvegét, ahogyan mellém áll a kocsi mellett ő is. It is hard. Yes. Very hard. Hm….Where is Castro?
Elmosolyodom végre, majd visszanézek Jaffar-ra, aki a Fiat tetejére támasztva kezeit megvonja a vállát, mosolyog, majd int, hogy menjünk be.
Egy szobába kerülök Eddie-vel, aminek, megmondom őszintén, nem tudom, hogy örülök-e, vagy sem… A többiek még nincsenek itt, nem nagyon van más választási lehetőségem. Néha nagyon bosszant a gyakorlatiatlansága, meg a tudálékossága. 25 éves, de mintha csak 16 lenne. A szálloda előcsarnokában egyébként sötét van nagyon, mert a lámpák nincsenek felkapcsolva, de remélem, hogy nemsokára besötétedik odakint teljesen, és akkor, muszáj lesz, ha mást nem, legalább gyertyát gyújtani. Kicsit bosszankodom saját cinikusságom miatt, beismerve, hogy a pénzért jöttem, meg a nyomorúság „romantikájáért”, amiből 4 nap múlva elvisz egy Malév gép, így aztán nem illik ennyire utálatosnak lennem, még gondolatban sem. Eddie áll a recepciós pult előtt, most tölti ki a bejelentkezős lapot, Jaffar segít neki. Útlevélszám is kell, Eddie előveszi az útlevelét. Ha nincs a kabátzsebében, akkor a farmerzsebében van. Ha ott sincs, akkor talán a zakójában. Ott sem talált semmit? Hát akkor a… Hol is van? Eddie most hirtelen megmerevedik, majd a fejét fogja és hitetlenkedve néz el valahova messzire. Aztán szlovákul káromkodik. Cifrának cifra, nem tudom, hogy segített-e bármennyit is. Majdnem sír, aztán végre megszólal angolul is, azt hajtogatja, hogy az útlevele Skopjéban maradt, talán a parkolóban eshetett ki a zsebéből és azonnal vissza kell menni érte.

-Shit - mondom a sötétben bujkáló recepciós felé, pedig ritkán káromkodom sporteseménytől távol. Nem is rá haragszom, csak valahogy elkeseredem, miközben Eddie helyzetébe képzelem magam. Pénz és útlevél nélkül Macedóniában. Ha ezt kibírja, mindent ki fog bírni az életben. Bárcsak már ott lennénk. Mármint, hogy más dolgokat éljünk meg. Valami távoli konyhában edények ébredeznek a délutáni pihenésből, talán a vacsoránál majd találkozom velük, bár most úgy érzem, az itt kint eltöltendő 4 nap alatt nem nagyon lesz kedvem enni. Álmos sem leszek talán, és akkor lehet, hogy aludni sem kell. Mondjuk, azzal csak meghosszabbítanám az egészet. Lassan veszek levegőt, egy mély, nagy lélegzetet, hogy aztán arra felépítve egy hatalmasat sóhajtsak. Eszembe jut, de jó lesz majd újra a gépen ülni, azon a közvetlen Malév járaton, amely végre majd hazavisz innen.

Aztán nyílik az ajtó, és az erős félhomályban több alak is érkezik, táskák szinte mindenkinél. Odakint észreveszem a nagyon régi, piros színű Ford kisbuszt, valószínűleg most érkezett a társaság nagyobbik fele. Vidáman igyekezik mindenki befelé, ahol aztán végre egyszer csak felgyúlnak a lámpák. A recepciósról kiderül azonnal, hogy ő is ugyanolyan tipikus-arcú, tipikus-ruhájú ember, mint a reptéri taxisofőrök szinte mindegyike volt. Biccent Ashmetnek, és nagy fontoskodva el is újságolja, hogy Jaffarnak egy félórával ezelőtt el kellett rohannia, és nemsokára jön majd. Legalábbis csak sejtem, hogy ezt mondja, és azért nem többet, mert Ashmet biccent, és igazi szláv akcentussal megkér mindenkit angolul arra, hogy töltse ki a bejelentkezéshez szükséges papírokat. Letelepszik mellém, kacsint, és megkérdezi, hogy Eddie-vel melyik szobát kaptuk, és hogy este be akarunk-e menni a városba. Nehezen hiszi el, hogy mi történt, hiába mondom el cigányul és angolul is egymás után, csak néz rám hitetlenkedve. Többen meghallják, hogy miről is beszélünk, egy páran körénk állnak, aztán lassan mindenkinek lesz egy fél megjegyzése, egy grimasza, vagy egy gúnyos élce, ami itt társaságban talán nem bántó annyira, nekem mégis rosszul esik. Sejdo rágyújt, és elneveti magát 2 fotellel odébb.

O dilo…Devla, so kerdas kodo dilo aba pale? - Ingatja a fejét hitetlenkedve.

Ashmet a farmerja hátsó zsebeibe gyűri mind a két kezét, fel-alá járkál, látom, hogy dilemma ez most neki rendesen.

Közben odajön a recepciós, és Ashmeten keresztül –aki hirtelen nagyon megörül, hogy tehet végre valami mást is, mint oda-vissza 8-at lépve várni Eddie-t vissza – közli velem, hogy a szobánkkal van egy kis gond. Abban a felében az épületnek nem kapcsolták be időben a fűtést, ezért a csövek még hidegek, valószínűleg ma este még pulóverben fogunk aludni.

Meleg víz sem lesz? - kérdezem, miközben palástolni igyekszem az ingerültségemet. Valószínűleg sikerült, mert a válasz egy nyugodt nem, kiegészítve azzal, hogy nincs meleg víz egyáltalán most ez épületben. Sehol. Talán a jövő héten lesz szerelő, aki tehet érte valamit, bár addigra mi már nem leszünk itt.

Semmi baj - mondom, a recepciós pedig hálás érte, megy is vissza gyorsan a pultja mögé, még mielőtt kérdezek valamit.

Mindenki felpakolt a szobákba, megyek magam is.

Már a lépcsőn járok, amikor megérkezik Eddie. Nagyon letört. Se tárca, se útlevél. Látszik, hogy sírt, végiggondolom, hogy valószínűleg én is sírtam volna.
Megvárom, látszik, hogy most annak is örül, hogy a többiek már mind felmentek kicsomagolni, és most velem megteheti ezt ő is. Mögötte érkezik Jaffar, biccent, majd leül ő is az egyik fotelbe, rágyújt, miközben tárcsáz valakit a mobilján.

A szoba nagyon csúnya, két ágy hosszában a két szélső fal mellé tolva, szaga van mindennek, cigarettahamu az ablakok előtt, 2-3 helyen kiégetett ágynemű. Four days – mondja Eddie, látva, hogy itt most egy kicsit megtorpantam ez egész napi váratlan és az átlagosnál rosszabb, kényelmetlenebb helyzetek megélésében, feldolgozásában. Neki persze könnyű, ő már elhagyta az útlevelét és minden pénzét, ennél rosszabb nem lehet, ez a szoba már biztosan nem hökkenti meg. Becsukom az ajtót magunk mögött. Angol szöveg egy A4-es lapon a belsőoldalra ragasztva.

"Dear Guest! Please do not use the water for drinking! Ministry of Health Care."

Pecsét, és legalább 20-as betűméret. A kurva anyátokat.

Arra gondolok, hogy egy hónap múlva jön a Karácsony, és én haza fogok vinni 1000 USD-t. Igen. 280 000 forintot fogok belegyűrni a pénztárcámba és elkölteni sok csillogó ajándékra, mindenkire, akit szeretek, sőt, apámnak adok 100 000 forintot egy az egyben, jól jön majd nekik otthon az a pénz. Meg fogom csinálni ezt a 4 napot, nem érdekelnek a körülmények. Arra kell gondolnom, hogy milyen jó lesz majd visszaemlékezni erre az egészre itt. Elmesélem majd száz ezerszer, könyvet írok róla és mindenki hitetlenkedik majd biztosan, de oda el kell, és én el fogok jutni. Még ha teljesen kiszáradok itt, akkor is.

 A vacsora hangulatára rányomta kicsit a bélyegét, hogy Eddie szerencsétlenül járt, biztos, hogy harsány nevetésekkel tarkított, helyi pálinkák izébe merített estét szerveztek volna a többiek, helyette viszont halkan beszélgettünk, majd a vacsora után szinte mindenki elment aludni.

A nagy szemű srácot, aki most ült le az asztalunkhoz nem ismerem. Kék szeme, fénytelen, ahogyan mondani szoktam: tónusos barna bőre, meg a hófehér garbó-pulóver, ami visel, valami furcsa érzékenységet és arisztokratizmust sugároznak.

Murat Haliti - nyújtja a kezét, és barátságosan, nyitott ember benyomását keltve biccent rám. Koszovói. Tehát szerb. Illetve állampolgárságát tekintve valóban az, amúgy meg lehet, hogy albán. Illetve ez sem igaz, mert roma. Nem a mi, magyarországi értelmezésünk szerinti cigány, hanem egyike azoknak a nagyobb roma nemzetségeknek, akik százféleképpen hívják magukat saját közösségükön belül. Nincs néprajzos, aki ezt átlátná.

Murat nyugodt hangon, kisebb hibákkal beszél angolul, és amikor vált, akkor, pedig azzal a nehezen érthető szerb akcentussal beszél cigányul, aminek köszönhetően sok mindent megértettem mind ezidáig is a szerbből.

Menekült. Mint mondja, szinte semmije sincs. Átjöttek a családjával már hetekkel ezelőtt, és ők is bekerültek az egyik olyan menekülttáborba, amelyeket a macedón kormány az ENSZ menekültügyi főbiztosságával (UNHCR) közösen állított fel valahol Skopje szélén, a város feletti, nyomasztó hegyek oldalában.

Nem bírta sokáig, eljött onnan. Kevés volt az élelem. A tábort őrizték a macedón rendőrök, ahonnan mindennap csak meghatározott számú ember jöhetett ki, azoknak is meghatározott időre vissza kellett térniük. Kevés az étel, semmilyen rendszer, és a nagy össze-visszaságban a nemzetközi szervezetek segélyszállítmányai sokszor a nem megfelelő szervezés miatt szinte el sem jutottak a rászorulókhoz. Nincsenek papírjai. Szeretne továbbjutni valamerre nyugat felé, mint említi, vannak rokonai Hollandiában, akiknél korábban járt is már, és akik biztosan segítenék az ottan beilleszkedését.
Nehezen fűzök megjegyzést mindahhoz, ami elhangzik, továbbra is csak hitetlenkedem mindenen, ami körülvesz itt minket. Mintha valami groteszk mesekönyvben ugrálnánk az egyik lapról a másikra.

 Másnap reggel aztán jólesik még mindig érezni az AXE dezodor illatát szinte mindenen, ami most egy-másfél méteres körben van itt velem, a pulóveren, amiben aludtam, az ágyneműn, a kézfejemen. Nehezen alszom el olyan helyen, ahol képzelt-valós szagok vannak, olyankor általában befújok szinte mindent az általam használt dezodorral – rossz szokás, de nekem segít.

A reggeli valami parizerszerű, meg tej, kakaó, friss kenyér, és nagy meglepetésemre paradicsom és paprika. November van, ilyenkor azért nem szoktam hozzá… Kicsit sétálok a szálloda körül a reggeli után, csalogat a napfény, meg az észak felé hajlongó fák látványa. Egészen furcsa. Korábban talán még soha nem éreztem azt a kellemes meleg szelet, amely azonnal megölel, ahogyan kilépek a szálloda kapuján. Megállok, hagyom, hogy rám feszüljön. Döbbenetes, amit érzek. Behunyom a szemem, zihálva, szinte kapkodva veszek levegőt, ahogyan bebújik a szétnyitott kabátom alá. Meleg szél. Mintha mindig is ismertem volna, mintha mindig is tudtam volna, hogy milyen lehet, amikor rám talál, csak talán eddig el volt rejtve ez az érzés bennem valahol.

Csóválom a fejem, ahogyan lassan elindulok, mintha csak április lenne, amikor már nem nagyon tudunk belenézni az egyre fehérebb színben égő Napba, és várjuk az egyre bátrabbá váló tavasz új és új pillanatait. Itt viszont most november van. Még kimondani sem kellemes, nekem valahogy mindig is az a kép jut eszembe róla, ami tegnap fogadott minket. A beázott égboltról a nyakunkba egykedvűen hulló eső, a dermedt, szinte feloldhatatlannak tűnő komorság, dekadens, szomorúságot, bánatot hajtó örültek boldog tespedése a még kedvtelenebb, még szomorúbb napokért.

De ez itt most nem az! Ez itt egy olyan november, ahol igenis ereje van a napnak, mert még nem száműzték szürke, szomorú felhők mögé, és a szél, mintha csak a Napot hordozná a hóna alatt, hozza a meleget dél felől egyre csak. Bánom, hogy nincsen nálam napszemüveg. Megint április lesz hirtelen körülöttem, amikor végre fel lehet tenni otthon a magabiztosságot, optimizmust hozó lencséket, de aztán gyorsan visszatérek a valóságba, hiszen ez azért mégsem egy korzó, nem egy kávéház terasza, külsőségekre gondolok megint, miközben a lényeg, amivel hamarosan találkozom, félelmetesebb, mint ahogyan még csak felmérni is tudom.

 

Halkan fordítgatok Eddie-nek, szinte oda sem figyelek, hogy miről folyik a vita. Azt érzékelem, hogy egyszerre több álláspont is ütközik a teremben, de hogy valójában miről is próbálják egymást meggyőzni a többiek, az nem igazán marad meg a fejemben. Aztán egyszer csak Eddie fúj egy nagyot, majd megrázza tüntetőleg a fejét, felemeli a karját, szót kér.
Megkapja az ülést vezénylő elnöktől, Nicolae-tól, aztán belekezd. Szerinte igenis át kell menni még ma Koszovóba, és biztosítani kell az ott maradt, még el nem üldözött roma közösségeket, hogy segíteni szeretnénk nekik, és hogy a nemzetközi szervezetek igenis tudnak a problémáikról. Kell, hogy ott legyünk, hogy sajtóközleményt adassunk ki nemzetközi újságokban, interjút adjunk nemzetközi tévétársaságoknak, és kinyilvánítsuk, mennyire fontos a nemzetközi cigány közvélemény számára, hogy mi történik a romákkal Koszovóban. Ő amellett szavaz, hogy menjünk át azonnal, ahogyan az ehhez szükséges feltételek a rendelkezésünkre állnak.

Csak most fogom fel, hogy az egész eddigi vita arról szólt, hogy az itt megjelent, elismert és nemzetközileg fontos szerepet játszó roma vezetők és szakemberek átmenjenek-e Koszovóba az itteni 4 nap alatt, ezzel hívva fel a nemzetközi szervezetek, döntéshozók figyelmét a probléma súlyosságára.

Eddie felszólalására természetesen azonnal érkezik ellenvélemény, nem is kevesen vannak azok, akik szerint ezzel még nehezebb helyzetbe hoznánk az ottani roma közösségeket, az az albánoktól, máskor szerbektől folytonosan rettegő családokat.

Az elnöklő Nicolae visszaveszi a szót, majd miközben belekezd a mondanivalójába, lelkesen int egy, az ajtóban éppen ekkor megálló fekete amerikai katonának, aki terepszínű gyakorlót visel. A bal karján, vállmagasságban a KFOR békefenntartók felvarrója látszik. Megáll Nicolae mellett, aki felpattan, kezet fog vele, halkan, de azért hallhatóan üdvözli, s egyben meg is köszöni, hogy időt szakított ránk, majd az ezredes leül. Nicolae újra elkezdi a félbehagyott mondatot, majd annak a végét úgy alakítja, hogy bemutathassa a katonát. Megtudjuk, hogy az egyik amerikai békefenntartó egység parancsnoka, és hogy holnap ők adnák azt a kíséretet, amivel átmennénk Koszovóba. A konvoj egy buszból állna, amiben mi, a konferencia résztvevői utazunk, egy-egy katonai terepjáró, amely vezetné és zárná a menetet, egy kisebb teherautó 8-10 békefenntartóval, valamint az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának, a UNHCR-nak 2 dzsipje, amelyben az ENSZ szakértők utaznának.

Többen, akik mind ezidáig hezitáltak, hogy menjünk-e, vagy maradjunk, most határozottan a maradás mellett döntenének. Köztük magam is. Pedig aztán most bennem is döngeti az ép ész szilárdnak hitt kapuját a tomboló adrenalin-sereg.

Igen, biztos izgalmas lenne így átjutni Koszovóba, értitek, Koszovóba, ott, ahol szinte mad max-i körülmények között a túlélésért küzdenek az emberek, és ahonnan én majd vissza fogok jönni. Döbbenetes kimondani, ott leszek, és vissza fogok jönni. Amerikai katonák kísérnek, akik a világ legjobb katonái, drága kincs vagyok itt, és még drágább leszek majd odaát, igazi VIP, akire vigyázni kell. Majd kihúzom magam, amikor mesélek erről a kalandról, lesznek fotók, amiket megmutatok mindenkinek, otthon, kényelmesen mesélek majd erről, talán kicsit ki is színezem. Igen.

De a valóság, az ostromlott ép ész azért még áll, és mást is megmutat a számomra.

Odaát albán szabadcsapatok garázdálkodnak, akik elvesznek mindent, amit a gyanútlan utazónál találnak. A macedón-albán határon nem véletlenül próbálják meggyőzni a macedón határőrök az utazókat, hogy biztonságosabb ezen az oldalon maradni. Nem véletlenül van az, hogy 3-4 légitársaság kivételével szinte semmilyen cég nem repül Pristinát már hónapok óta, mint ahogyan pénzt sem lehet utalni az ott megadott bankszámlákra. Minden héten akad egy fegyveres összetűzés, amiről aztán az itteni, macedón oldalon dolgozó CNN, BBC, vagy Sky News riporterek roppant elszántan és hősiesen közvetítenek. Felrémlik előttem, hogy mi lesz akkor, ha majd megállunk valahol egy völgyben, és Ashmet szól, hogy akkor most le kell szállni, mert megnézzük az UCK által elkergetett roma családok házait. Nem fogok-e remegve, folyamatosan a környező dombokat lesve lekászálódni a buszról, miközben a kéksapkások biztosítják a faluba be- és kivezet utakat? Őrület. Még végiggondolni is döbbenetes, ez egy film, amit most látok, ez nem a valóság, én nem kerülhetek valójában oda, hogy felgyújtott házak romjait nézzem Koszovóban, és felrobbantott hidakat fotózzak.

Vagy mégis? Te Jóisten! Hirtelen valami kaparni kezdi a torkomat, mintha a sírást kísérő könnyeknek onnan kellene fakadniuk. Nem, nem és nem! Én arra szavazok, hogy ne menjünk át. Áttételesen értelmezett hős lennék, a cigány Mel Gibson, aki „megjárta Koszovót”, tökéletes katonai biztosítás mellett, miközben így is majd szétszakított a félelem. Láthatnám a totális káoszt. Láthatnám az ember végességét saját remegő magamban, látnám az erőszakkal félbehagyatott emberi sorsok hátrahagyott nyomaiban. Vajon mit jelenthet odaát, a koszovói oldalon egy kutyaház, amely előtt a földbe vert cölöpön még ott hajlik a kutyalánc…? Mit jelenthetnek azok a porták, amelyekben még most is visszhangzaniuk kellene a szerb, albán és cigány kérdéseknek, az azokat átölelő válaszoknak, vallomásoknak, és az összeolvadó testekben megszületett szerelmes sóhajoknak, vagy a születésnapokat, tavaszváró ünnepeket megtáncoltató muzsikának?

Sóhajtok, és már tudom, hogy én nem akarok átmenni. A többség szintén így dönt.

Maradunk, a koszovói út helyett megnézzük a Stenkovac 1. és Stenkovac 2. elnevezésű menekülttáborokat, ahol majd azokkal a családokkal találkozhatunk, akiknek a bánata, öröme, minden eddigi sorsa és élete megtöltötte a másik oldalon most üresen álló házakat. Látok mindent majd a nélkül is, hogy egyetlenegyszer ott jártam volna. Látni fogok mindent a szemekben, és hallani is minden keserű, elhaló sóhajban.
Eddie szót kér, ahogyan elül lassan végre a vita, és oldva kicsit a feszültséget, megkérdezi Ashmettől és Nicolae-tól, hogy hogyan kérhetne menekült-státuszt és elhelyezést a két tábor közül valamelyikben, hiszen elhagyta minden pénzét és útlevelét, arról nem is beszélve, hogy szlovákiai roma aktivistaként ő politikai üldözött is, ezért jó ötletnek tartaná, ha maradhatna.
Mindenki nevet, jóízűen és végre kicsit felengedve, köztük magam is, akinek egy kicsit még mindig álomszerű az egész.

 A busz ócskának elég ócska, de megbízhatóan szalad az úton, lassan már negyed órája. Irina ül mellém, ő az egyik támogatott ukrán roma közösségi ház vezetőjének a lánya. Az apja orvos, és szinte hihetetlen, amit elért, cigány-emberként Moszkvában szerzett orvosi diplomát, még a legkeményebb kommunista időkben. Irina tanulhatott és dolgozhatott nyugaton, jelenleg éppen Hamburgban. Van egy 6 éves fia, akinek az apjáról soha senki nem tud semmit, talán valami gázsóember lehet, akit nem szívesen hoz magával sehova, vagy talán már nem is tartják a kapcsolatot. Fehér a bőre, amire mindig is nagyon büszke, drága parfümöket használ, és állandóan azt a roppant vékony típusú cigarettát szívja, ami drágának tűnik nagyon, és az ő kezében – szájában láttam először.

Édeset választott ma reggel a parfümjei közül nagyon, nem is keveset, és, bár nem mondom, hogy kellemetlen, de igencsak határozottan tolul a levegőben minden irányba valami francia, vagy olasz divatdiktátor talán egy kicsit módosabb, és csillogóbb világba megálmodott kozmetikuma.

Elmosolyodik, ahogyan az üléseink közé leesett tollért nyúlva véletlenül megfogom a lábát, de hála Istennek, szinte azonnal az után, hogy szemérmesen elnézést kérek, meglelem az íróeszközt.
A táj ma sem szebb, mint idefelé, bár a gyenge napfényben nem tűnik annyira sivárnak és kopárnak, mint amilyennek talán valójában szerette volna a Teremtő… Gonosz vagyok egy kicsit, pedig ma is volt paradicsom a reggelihez, talán az a bajom, hogy kiderült, csakis Budapestet lehet hívni telefonon a szállodából, és nem tudtam utolérni Egerszeget. Livi segített ki, egy nagyon kedves barátom Sopronból, aki most Pesten tanul és kutat, őt kértem meg, hogy mondja meg anyáméknak, minden rendben, nincsen semmi gond.

Szkopje nagyon csúnya, ha még csak harmadik napja vagy Macedóniában. Tipikus balkáni városnak tűnik, rengeteg szeméttel, kóbor kutyákkal, egyszerű, olcsónak tűnő ruhákat kínáló üzletekkel, burek-árusokkal, és az Isztambulból átszűrődő, mindig hallható török zenével.

Az újabb és Japánban, vagy Nyugat-Európában gyártott autókat szinte csakis olyanok vezetik mind az autópályán, mind itt bent a városban, akikről látszik, hogy a koszovói válság parancsolta ide őket. Sok a CD-s, kék rendszámtáblás autó, s mint ahogyan reptéren láttuk, itt is rengeteg a karitatív szervezetek munkájához szükséges terepjáró, kisteherautó. Vörösre mázolt vastag ágú keresztek, félholdak, betűszavak tükröződnek a kirakatokban. Furcsa, hogy autókra festve milyen békében megférnek egymás mellett…

Az első menekülttábor fent van várost övező hegyek egyikének az oldalában. A szerpentineken felfelé haladva látható a város szürke, fakó panorámája. Azoknak, akikhez most tartunk, ez maga volt a mennyország 2-3 hónappal ezelőtt. Megint eszembe jut a balatonszentgyörgyi tető otthon, a 76-os főúton, ahonnan a Keszthelyi-öbölt láthatom mindig, ahogyan hazafelé buszozom Zalába. Nagyon hiányzik most. Nehezen hiszem a lenti várost egyre fokozódó ellenszenvvel figyelve, hogy talán ezek azok a hegyek és völgyek, amelyek Nagy Sándor lába nyomát rejtik. Nehéz elhinni a szerpentin kaptatójába foggal-körömmel kapaszkodó egyszerű buszon ülve, hogy a világ egyik leghatalmasabb birodalma terült el itten valamikor, Szalonikin át egészen a mai Iránig. Most egy tengerek nélküli, talán a Dunántúl felét sem kitevő területen egy olyan országot jelent Macedónia, amit a szíve mélyén ma sem ismer el a görög emberek egy része. Ugyanúgy, ahogyan nehezen fogadják el létezését az ország nyugati, észak-nyugati felében élő albánok, míg a keleti szomszéd bolgárok az ország függetlensége után még évekig azt sem voltak hajlandó elfogadni, hogy önálló nyelvük van az itt élő embereknek. Szerintük ez még ma is a bolgár egyik változata, de legalább már elismerik önálló nyelvként. Nem tudom, hogy mennyi lehet a GDP-jük, de az, biztos, hogy nem nagyon van olajuk, nincsenek komoly ásványkincseik, a valóban fizetőképes turisták pedig még azt sem tudják, hogy ez az ország már nem Jugoszlávia része. Meg aztán, ha tudnák is, az Ohrid-ban található kristálytiszta tavon kívül kevés izgalmas és érdekes dolog van az országban.

Sokat meséltek korábban az itt felnőtt barátaim arról, hogy szeretnek ők itt lakni nagyon, ez az otthonuk, bárhogyan is hívták a különböző időkben, csak hát tényleg, a senki földjének a kellős közepére rajzolták meg a mai Macedónia határait, úgy, hogy egységes, homogén nemzetállam megszületésére szinte nincs is esély. Mindenki egy kicsit török, egy kicsit görög, szégyen, de bolgár is, mintahogyan albán is egyszerre. Vannak, akik e mellett valóban görögök, valóban albánok, és igazi bolgárok. Sem vallásilag, sem etnikailag, de még csak történelmileg sincsen semmi, ami egy halmazba terelhetné ezeket az embereket. Közben itt él még kb. 150 – 200 000 cigány is velük, akik szintén voltak már jugoszlávok, voltak szerbek, de akadtak idők, amikor albánok voltak szinte valamennyien.

Koszovó legveszélyesebb területeihez mind az albán, mind a macedón határ ugyanolyan közel van. A saját falvaikból elüldözött cigányok számára nem is volt – egyáltalán, nem is lehetett – kérdés, hogy a folyamatosan erősödő albán nemzeti nacionalizmusnak otthont adó albán anyaállam nem fogadja őket szívesen. Nem volt más megoldás, csakis dél felé indulhattak. Ide, ebbe az országba, amely a környező államok szerint csak félig, vagy illegálisan létezik, ide, ahol az egykori dicső hódító Nagy Sándor földjein ma birkákat nevelő egyszerű juhászok támaszkodnak botjaikra a nyugati hegyek mögött lebukó napot egykedvűen bámulva, és a vörösre festett keresztek meg félholdak jelzik idegen autókon, hogy tej, gyógyszer, vagy nyugati államokból küldött használt ruha érkezik.

 

Lassít a busz, talán megérkeztünk.
Igen. A buszsofőrünk (aki ugye Nagy Sándor leszármazottja…) a fékre lép, szív még egy utolsó slukkot a cigarettából, visszaveszi az indexet, és megállítja egy drótkerítéssel körbeszabott terület előtt a buszt.
Odabent nincsenek sátrak. Semmilyen sátrak, se nagyobbfajta, se kisebb, egy darab sátor sincsen. Most így nem értem hirtelen saját magamat. Végül is mit vártam? Tényleg sátrakat, tényleg a pányvákon száradó kézzel mosott ruhákat? Nem tudom. Ha sátrak nincsenek, akkor vannak viszont roppant csúnya, roppant szürke vasbetonházak odabent. Ahogyan Nicolae vezetésével lassan elindulunk a kapu felé, a másik oldalon egyszer csak gyülekezni kezdenek az elkergetett, elmenekült, de szabadon is táborba zárt életek. Kisgyerekek, vékony, törődésre vágyó egyszerű asszonyok, és a férfiak, akiket sokkal, de sokkal megviseltebbnek látok, mint az előző két csoportot. Mindenki szívja a cigarettát.
Arra már rájöttem, attól a perctől fogva, hogy leléptem 3 nappal ezelőtt a reptér betonjára, hogy ebben az országban a cigaretta talán mindennél fontosabb. Ezek itt nem isznak, mint az oroszok, ezek itt elfüstölik az életüket. De végül is milyen élet ez? Vagy talán helyesebb lenne, ha azt mondanám, milyen élet az, amit most élnek meg?
Ahogyan megyünk befelé, és közelebb jönnek az első, a legfürgébb gyerekek, már tudom, hogy ennél borzasztóbbat még nem éltem meg, és csak reménykedem, hogy még csak hasonlót sem rejteget a jövő… Minden tekintetben valami szégyellt, furcsa és borzasztóan gyarló elesettség lüktet. Egyre gyorsabban ver a szívem, és mintha a szemekben is a szívverésem ritmusára gyorsulna a könnycseppek remegése.

Megtudom, hogy vannak állapotos asszonyok köztük, vannak beteg, gyógyszerrel élő fiatalok-öregek, viszont nincsen állandó orvos, nincsen elég étel, és sokak szerint nincsen remény arra, hogy ez rövid időn belül megváltozzon.

Nem tudom (nem akarom?) visszaadni, hogy milyen is az, amikor valaki arról mesél egyszerű cigány szavakkal, hogy hogyan kaptak 2 napot az UCK katonáktól arra, hogy elhagyják azokat a házakat, amelyekben generációk nőttek fel jugoszlávként, szerbként, cigányként, de elsősorban akármilyen színű, nevű és nemzetiségű emberként. Magasztosan hangzik, tetszeni fog biztosan, ha majd papírra vetem, de itt elcsépeltnek tűnik, még ha csak most gondolom végig először, akkor is.

Otthagyom az órámat és a sapkámat 2 kis maszatos cigánygyerek karján és fején, aztán meg hangosan elnevetem magamat, ahogyan kilépve az udvarra megérzem, hogy eleredt az eső, majd a megszokásból lendített bal karomról nem néz vissza a pontos idő.

Mit lehet ilyenkor tenni? Kiállok az eresz alá, félig veri az eső az oldalamat, és a kissrácot nézem, akinek otthagytam a karórámat. A végtelen időben egy porszemet sem jelent ez a pár perc, ahol kipirosodva, nagyra nyílt szemekkel bámulja megkövülten a pici, finom csuklójára csatolt, és vidáman fityegő olcsó Casio-t… Elmorzsolok egy könnycseppet. Nem, a könnycsepp nem tűnik el, ott marad az ujjaim között, százfelé szakítom, de ott van, érzem, ahogyan felfeszül az ujjperceimre minden kis darabja, küzdve újabb és újabb másodpercekért, de aztán lassan felszárad. Jönnek lassan a többiek is, megnyugodom, megyünk végre.

Egy perccel sem bírnék tovább maradni.

Mint ahogyan valószínűleg nagyon sokan mások sem. Ők viszont odabent, a vasbeton falak mögött megtalált, rájuk testált, kényszerű szabadságukban, mint a 20. század legutolsó napjainak földönfutói, ők maradnak, mert nem tehetnek mást. Évszázadok, évezredek teltek el azóta, hogy a szabadság, a béke értelmet nyertek az ember számára, de nem hiszem, hogy nekik bármivel is több esélyük lenne most megtalálni, és megélni mindezt, mint azoknak, akik évszázadokkal korábban szenvedtek a nagybetűs történelemtől…
Nehezen képzeljük bele magunkat ezekbe a helyzetekbe. A Jóisten vagy a Sors volt annyira kegyes, hogy nem kell ilyesmit megélnünk. Vagy csak egyszerű vakszerencse? Joggal kérdezhetik ők sok ezren, hogy akkor ővelük miért volt ilyen kegyetlen a Teremtő? Kérdés, amitől megint csak arra gondolok, hogy mennyire törékenyek, gyengék, és esendőek vagyunk mindannyian. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy borzasztóan meg kell becsülni mindent, amit értékként kapunk az élettől, mert nem tudhatjuk, meddig is a miénk, meddig is töltheti ki örömmel a szívünket a boldog tudat, hogy a miénk a Kedves, él még az apánk, vagy békében nő majd fel a gyermekem?

 Komótosan, nehezen moccan meg a busz, mintha még egyszer, mielőtt valóban megtalálná az útját, megkérdezné a kormányt gyeplőként markoló sofőrünket, hogy akkor tényleg kikanyarodjon a főút felé? Indulunk vissza Kumanovo-ba, fáj a fejem, fáj a szívem, fáj ez az egész itt körülöttem.

Ahogyan nézem újra csak a szürkén szakadó esőt, valahogy az, az érzésem támad, hogy a Jóistennek csak annyi dolga lenne itt, hogy félrehúzza ezt a nehézkesnek, szinte megmozdíthatatlannak látszó esőfüggönyt, hogy velünk együtt kukkantson be egy sokkal szebb, és vidámabb, napfénnyel bélelt világba.
Az ablaknak dőlve tekintek fel az égre. Várok, hátha nem hiába teszem. De sajnos mégsincs az a kéz, amely beleszabna, belekavarna ebbe az egészbe, hiába várom hosszúnak tűnő másodperceken keresztül. Eddie mögöttem ült egészen idáig, majd észrevéve, hogy Irina a visszaútra Sejdo mellé ült, lehuppan a reggeli útról megmaradt parfümfelhő közepébe. Biztatóan rámosolygok, tudva azt, hogy a magunk mögött hagyott menekülttábort nehezen, de lassan mégis feledve, megint csak visszazuhanunk saját nyomorunkba, ahol az elveszett útlevél és az általa ebben a pillanatban szimbolizált édes otthon minden korábbinál jobban hiányzik.
Igen, hiányzik mind a kettőnknek, és ahogyan említettem, a túl friss, és túlságosan közvetlenül megélt emberi törődöttség nem igazán ragad még meg a lelkek mélyén, de egy-egy kép, illat, tekintet újra meg újra felvillan előttünk, hogy tudjuk, sokáig velünk fognak maradni, talán egy fél fiókot is megtöltenek majd a lelkünk mélyén valahol, még ha most nem is érezzük úgy. Pedig örökre meg fognak maradni.

-Borzasztó – szólal ő meg először, kicsit színpadiasan ingatva a fejét, bár ez most nem zavar, tudom, hogy őszintén teszi. Korábban sokat mesélt a Lunik IX nevű lakótelepről Kassán, ahol közel 10 000 cigány él döbbenetes körülmények között egy teljesen magára hagyott, gigantikus lakótelepen. Egy részük önkényes, egy részük becsülettel küzd a túlélésért. Egyfajta modern, elhibázott falanszter.

-Holnap megjön az ideiglenes útlevelem – mondja mosolyogva. Visszakérdezek. Azt mondja azért, mert nincsen Macedóniában szlovák külképviselet, a belgrádi követségen állították ki neki az okmányt, amit majd a menetrend szerinti Belgrád-Szkopje autóbuszra tesz fel a követség valamelyik – kétségkívül élelmes – munkatársa. Mosolygok, eszembe jut, hogy mi is mindig a Zala Volán buszain küldjük otthon a fontos, és valahol hátrahagyott dolgokat, de ezt azért nem hittem volna. Egy ideiglenes útlevél átkel Szerbián és Koszovón, hogy egy pórul járt szlovák Gandhi imitátor hazajusson Bécsen-Budapesten és Hidasnémetin keresztül majd Kassára. Furcsa kép.
Megnyugszom, ennyivel is beljebb vagyunk, Eddie már hazajuthat, még van 2 nap, azt már kihúzzuk valahogy. Arról nem is beszélve, hogy 1000 USD-vel leszek gazdagabb. Tisztán, adómentesen. Három héttel az itt szinte nem is ismert Karácsony előtt. Tényleg, ők itt valóban nem ismerik a Karácsonyt. Döbbenetes.

 Aztán törölték a gépünket. Furcsa érzés hallani, hogy valami, amiben biztos lehettem a kinyomtatott, kiállított jegyemet nézegetve, az már nem létezik. Hirtelen vették el tőlem, szinte fel sem tudom fogni. Hitetlenkedem, szeretnék most nemcsak a könnyen összegyűrhető, széttéphető, oly védtelennek tűnő jegyembe kapaszkodni, hanem magába a Boeing 737-esbe, amelyiknek a levegőbe kellene emelkednie és elszállnia velünk, haza végre. Nem. Nem mehet könnyen, és egyszerűen. Ezért a dologért is meg kell küzdenünk most az idővel, a térrel, saját kitartásunkkal. Aztán végre megtudjuk, hogy az egész azért történik így, mert szerdán nem lesz Malév gép sem ide, sem hazafelé Budapestre, ezért csak egy nappal később, bécsi átszállással tudunk elmenni majd. Pedig itt a jegy a kezemben. Jegy, amivel utazni lehet. Valahova, el… haza.

Pedig nagyon vágytam már arra, hogy otthon legyek végre, szinte számoltam az órákat, és akkor most ez a járattörlés még egy napra ideköt minket. Igen, tudom, hogy én akartam jönni, meg a pénz, amit kerestem, az volt a valódi ok, tehát nem kellene panaszkodnom, de valahogy mégis előjön ilyenkor az emberből a kényelmeskedés, meg a prüszkölés. Aztán persze még aznap este eltört a mécses. Sokadszor számoltam meg a 10 darab százdolláros bankjegyet, meg a 4 darab tízfontost, amit még Ashmet csapott hozzá a honoráriumomhoz. Nagyon jóleső érzés, szinte egyszerre érzem mindazon gyönyörű dolgoknak a súlyát az egymás mellé fektetett karjaimban, amit Karácsonyra vehetek majd ebből a temérdek pénzből a családomnak. Ez közel 300 000 forint. 5 nap munkáért. Azért, hogy végignéztem egy széttaposott cipőre hasonlító ország 5 egész napját. Ócska, elhasznált, de mégis, ez egyetlen, ami ezeknek az embereknek jutott. Annak idején az egyetlen világot jelentette, talán Nagy Sándor saruja lehetett egykor, ma szétfeslett, lesajnált, kényelmetlen bocskor, amire mégis szükség van a világnak ebben a szegletében.

300 000 forint. Azok ott, a Szkopje feletti hegyekben nem sejtik, hogy én itt annyi pénzt olvasok újra meg újra, amennyit ők most elképzelni sem tudnak. Sóhajtok egy nagyot, és a szememben mostanra összegyűlt, demonstrálni, felvonulni vágyó könnycseppek közül hiába próbálom meg féken tartani a feldühödött, hatalmas tömeget, kitörnek az első, a leglelkesebb és leghangosabb tüntetők, akik vad dühvel hirdetik, hogy fáj. Hogy nagyon fáj. Rohannak, szaladnak előre, végig az arcomon, míg a kezem könyörtelenül megállj-t nem parancsol nekik.

Nem tudom meddig sírok. Látom, ahogyan a kezem a pénzért nyúl, visszateszi egy borítékba, amit begyűrök a farmerem hátsó zsebébe. Anyámra gondolok, meg apámra, akinek leteszek majd az asztalára 100 000 forintot, hogy vegyen belőle egy 20 éves Zsigulit, ne járjon szégyenszemre gyalog a cigányok előtt Egerszegen. Igen. Ez így lesz, mert így akarom én, meg így akarják talán végre az égiek is. Igen, biztosan, mert közben újra esni kezd odakint. Elállt a meleg, megnyugtató szél. Hosszan esik, csendesen, betakarva mindent. Sőt, mintha valami gonosz varázslat újra-meg újra összeszedné a tócsákban már el nem férő cseppeket, és láthatatlan vödrökbe gyűjtve újra meg újra feladná az égbe azokat, hogy aztán más, szintén elbújtatott kezek nyomán minden csepp egykedvűen hulljon vissza közénk.