Ujabb reszlet a Vihartancbol.

 

8.

Attila

Az előszóban már utaltam rá, ő a borsodi cigány-vajda.

Az, hogy mitől és hogyan is vajda, meg hogy mire való is igazából az ő tisztsége – már, ha ezt annak lehet nevezni – az különösebben szerintem most nem érdekes. De tényleg nem. Hívhatnánk akár thagar-nak, vagy bulibasha-nak is a határokon túl – nem az elnevezés a fontos. Itt most nem a nem létező pozíció számít. Sőt, akár ugyanolyannak is gondolhatnám, mint amilyenek a korábban már szóba hozott örökös elnökök és helyi cigány kiskirályok az értelmetlen gondolataikkal, zavaros érveikkel, felszínes tudásukkal, kisszerű céljaikkal – akár drága öltönyben és kormány közeli pozícióban teszik, akár lila zakóban feszítenek valamelyik kocsmában a nyerőgép mellett. De most nem teszem, mert nála ez talán tényleg nem számít. Sokkal inkább fontos az, hogy szólni mer. Sőt, hogy azt megelőzően még gondolkodni is, sőt, belátni sokszor, hogy mi és miért is néz kí úgy, ahogyan, illetve, hogy talán miben kellene a helyi cigány közösségeknek is változniuk. És nekem ebben a leghitelesebb. Hogy mer szólni a változás szükségességétől. A cigányok megváltozásának a szükségességéről. 

És amikor szól, annak helyben visszhangja van biztosan. Főleg, hogy senkinek nem a kéretlen segítője – egyszerűen csak kimondja azt, amit ki kell mondani. Mert a szavára a helyben élő cigányok igenis figyelni fognak – és neki ez számít a leginkább. És talán ezért is kéri a véleményét, az együttműködését, érdemi segítségét a rendőri szerv, a polgármester, a kórházigazgató és a polgárőr. És mindez úgy zajlik, hogy a tekintetes Budapest-ország nem sok mindent lát belőle. Csak azt, hogy kinyitja a száját. De ő és nagyon sok más helybeli a beszéd és a kinyilatkozások mellett igenis megpróbálja végezni a dolgát is, egyszerűen azért, mert a körülmények rákényszerítik őket. És ez a jellemző a mai világban, az én szememben igenis minden tiszteletet megérdemel.

 Bár régóta terveztem már, hogy találkozzunk és beszélgessünk végre, mégis, külső indokra, segítségre és együttműködésre volt szükség, hogy tényleg találkozhassunk.

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) néhány munkatársát segítettem a parlamenti választások előtt kevéssel még 2010-ben megismerkedni a magyarországi helyi politikai viszonyokkal, és akkor kimondottan érdekelték őket a romákkal kapcsolatos állapotok. Meg a gárda, meg Olaszliszka, az országos lista állítására képes cigány párt, meg persze Tatárszentgyörgy. Nyilván fontos ilyenkor, hogy melyik megyére esik a választás, hol és mit lenne érdemes megmutatni, és bár több opció is felmerült, szinte azonnali döntés született arról, hogy Borsodba megyünk. Oda, abba a megyébe, amelyről aztán cigány-ügyben szinte tényleg minden elmondható. Ahol a legszélsőségesebb, szinte elképzelhetetlen dolgokkal is találkozhatunk, és ahol – főleg, ha kinyitjuk a szemünket – a legjobb példák is szembe jönnek velünk. Sőt, azért is érdekes az országnak/Európának ez a része, mert a nyomor és a cigányokkal-gázsókkal kapcsolatos közállapotok nem állnak meg Hidasnémetinél. Korábban rengeteget jártam a szlovák oldalon, és bizony meg kell mondani, Gömörben ugyanazt találni, mint Abaújban. Azaz, az Unió keleti felén a cigány közösségek tényleg nem lehetnek csakis egy adott kormány gondjai, hanem akár olyan fejlesztések is kellettek volna régóta már, amelyek átlépnek a határokon, és mindenhol egyszerre segítenek, illetve segítettek volna.

 Szóval irány Borsod, amely megye majd képet ad arról, hogy mi van máshol is ott messze fent északon, illetve, hogy mi várható majd a jövőben. Ott is, meg a szomszédos megyékben, végig a Tisza másik – sőt, mind a két! – oldalán. Vagy egyáltalán bárhol az országban, akár még a leggazdagabb megyékben is.

Miskolc a számomra egyébként maga az Madách megálmodta falanszter, ahova mindig úgy térek vissza, hogy szinte csakis az összes korábbi sztereotípiám vezet. Illetve vonszol. Még pontosabban én vonszolom azokat. Mindig van valami furcsa ellenállás bennem, hogy elmenjek oda, miközben mindig, minden alkalommal kellemesen csalódom a városban. De nem tehetek róla, egész egyszerűen arról a helyről beszélünk, ahol egy korábbi látogatásom során a helyi Estújságban szinte csakis biztonsági őröket és táncos-lányokat kerestek a munkát kínál rovatban. Vagy ahol a helyi rendőrségen igenis elmondták, hogy a bűncselekmények nagy részét helyi és környékbeli cigányok követik el. Kurvák, olcsó kábítószer, erőszakos vagyonellenes bűncselekmények, zsarolók, uzsorások, fémtolvajok, valamint minden, amivel pénzhez, vagy kedvezményekhez lehet jutni: rokkantnyugdíjassá minősítés, hamis kezességvállalás, stb. Ez a valóság. Ha sokak szerint csak egy szelete is annak, az biztos, hogy meghatározó része annak.

Moldova megírta, sokan megélik, és én is úgy vélem, nem is érdemes ezt vitatni – Borsodban valóban van cigány-ügy.

 És ha cigány-ügy van, akkor bizony van cigány-vajda is.

Az EBESZ részéről a külföldi szakértők egyike, Salome, egy nagyon kedves, évek óta ismert finn cigány-lány mindenképpen szeretne személyesen is beszélni vele, amely kérés amúgy a számomra is egy kisebb kihívás, hiszen korábban még magam sem találkoztam vele. Sokat láttam az elektronikus sajtóban, olvastam, hallottam róla számos nem szokványos dolgot, és éppen ezért a számomra is nem kevés izgalmat hordoz magában a vele megszervezett vacsora.

Több ismerős segítségét követően kapok hozzá egy telefonszámot. És bizony készséges. Kedves. A harmadik mondatában már érzem, hogy biztosan összejön majd a találkozó, holott még csak fel sem vetettem, hogy többekkel és külföldiekkel közösen szeretném. Mondom ezt azért, mert láttam már cigány vezetőt eleget ahhoz, hogy tudjam, mikor van valódi nyitottság a másik oldalon, és mikor van az, amikor csak az udvariasság beszél az emberből.

Másnapra beszéljük meg, és ő a miskolctapolcai házát javasolja. Előtte egész nap terepen dolgoztunk, láttuk számos helyen a döbbenetes módon  jobbikos szlogenekkel operáló MSZP óriásplakátokat a felelős gyermekvállalásról, meg arról, hogy rendet kell teremteni, majd este, egy hosszú nap végén felmentünk végre hozzá a hegyoldalba. Azt mondja nagy mosoly kíséretében, hogy ez csak egyike annak a több borsodi ingatlannak, amelyekkel bír, itt a hidegebb hónapokat tölti a családjával. Megmosolyogom. De nem érzem bántónak, nem érzem taszítónak – furcsa mód a megelőlegezett bizalmam felülírja, átlépi az ilyenkor szokásos előítéleteimet.

A ház, be kell, hogy valljam, egészen ízléses, semmi győzike-stílus, ellenben kellemes visszafogottság, legalábbis az én sokat látott szemeimnek biztosan. Salome-nak közben akadt még egy megbeszélése lent a városban, én viszont már feljöttem, és amíg ő egy kicsit késik még, addig sikerül megismernem Lakatos Attilát, a borsodi cigány-vajdát. 

Természetesen nem egyedül fogad. Elsőre is biztos voltam benne, hogy nem egyedül vár majd. Egyszerűen csak azért, mert egy cigány-vajda ritkán van egyedül, így aztán nem csoda, hogy amikor megérkezem, legalább 3 férfi társaságában kínál meg konyakkal az üdvözlő kézfogást és hátba veregetést követően.

Ami elsőre feltűnik: rengeteget nevet. És ez nekem nagyon szimpatikus. Nevet, mert jó a kedve, harsányan hahotázik, és magamnak is jólesően úgy tűnik, nem sok minden hozhatja ki a sodrából. A család nőtagjai persze csak addig vannak körülöttünk, amíg nekem egy kávé készül és elém kerül a dohányzóasztalon a nappali egyik szegletében, ahol beszélgetünk épp, utána ők mind visszatérnek a konyhába, ahol a vacsora készül, többféle fogás, számos házi jellegzetességgel. Szexista vagy sem, engem megnyugtat, hogy a tradíció igenis elkísér még mindig, bárhova is megyek cigányok közé: a férfiaké a komoly dolog, a gondolkodás felelőssége, a nagy dolgok kitalálása és megtárgyalása, az asszonyok biztosítanak mindent, ami ehhez külső feltételként szükséges.

Nem kérdezek rá, miből van a vagyona. Olyan embernek látom, akinek nagyon megvan a magához való esze, kellő nyitottsággal tekint a világra, és akit minden, de tényleg minden érdekel. Említ egy építőipari vállalkozást, említ egy non-profit kft-t, és természetesen nem maradhat el az örök cigány vállalkozói jellemző sem: némi panaszkodás, a balszerencse felemlegetése, és amit persze azonnal fel is old, ki is töröl a diskurzusból azzal, hogy aztán az új terveiről, új elképzeléseiről beszél, amelyekkel majd munkát lehet teremteni sok cigánynak a környéken. És természetesen mindenkire számíthat, mindenkivel megbeszélt már mindent. Polgármesterekkel, kormányzati funkcionáriusokkal, Ban Ki Moon-nal és Barosso-val is persze.

Ilyet is láttam, hallottam már sok helyen. De most valahogy talán mégis el akarom hinni, hogy ha lehetőséget kap, akkor tényleg sok embernek tud majd munkát adni. Nehéz erre vele szemben ülve nem pozitívan és nem bizakodva reagálni. Az isten adja, hogy úgy tegye, ahogyan az valóban a legtöbbet segítheti a helybéli cigányoknak, és azért meg majd külön imádkozom, hogy ne kövesse el azokat a hibákat, amelyeket oly sokan és oly sokszor már korábban. Hibákat, amelyeket igenis el lehetett volna kerülni, és amelyek közül sajnos egyetlen egy is elpusztítja az összes korábbi sikert és eredményes munkát – a többségi társadalom szemében legalábbis biztosan.

Hitetlenkedik, amikor a finn cigányokról beszélek neki. Hogy alig vannak pár ezren, de, hogy a hagyományaik – főleg az öltözködésben – mennyire meghatározóak a számukra, még ha a nyelvet mára már csak nagyon kevesen beszélik közöttük. Háromszor is jártam kint, de csak kevesekkel sikerült valóban cigányul beszélni.

Közben megérzés volt, vagy-e sem, de Salome és a finn cigányok éppen akkor kerülnek szóba, amikor is a finn cigány-lány végre felhív, hogy eltévedt, és a pontos cím hiányában a taxisofőr sem tudja, hogy hova is kell őt hoznia. A vajda elküldi az egyik emberét azonnal kocsival, hogy találja meg és hozza fel a messziről érkezett és nagyon várt vendéget, aki pár perccel később be is toppan végre a házba.

A vacsorát könnyed beszélgetés kíséri, és bár Salome jegyzetel az elején, végül ő is elengedi magát és egyre közvetlenebb kérdéseket fogalmaz meg. Nincs amúgy könnyű dolgom, a vajdát is – mint minden cigány vezetőt – nagyon nehéz angolra fordítani. Hosszú körmondatok, amelyek kétharmadánál sem tudni még, hogy mi lesz majd az állítmány, illetve feleslegesnek tűnő mellékgondolatok, amelyek sokszor éppen az angol nyelvű fordítás közepén esnek ki a vajda száján.

Salome-t érdekli a rasszizmus, meg az előítéletesség, de egy idő után ő maga is hagyja, hogy Attila arról beszéljen, amiről ő akar. A változás szükségességéről. Meg, hogy a cigány ügy gazdasági kérdés, munkát kell adni nekik, de előtte a kezükbe és fejükbe kell tenni a tudást. A racionális gondolkodást. A mostaninál tudatosabb döntéseket. És ami nagyon fontos: a lehető legfiatalabb korban. Meg, hogy ha ő sem mondaná meg a 11 éves cigánygyereknek, hogy késsel felszerelkezve elvenni másnak a tulajdonát bűncselekmény, akkor ki más fogja megtenni?  Salome sokat hitetlenkedik, tetszik neki a vajda elszántsága, lelkesedése, és a vacsora végén szabadkozva ugyan, de közös fényképet szeretne.

Megkapja, majd pedig Attila maga hoz minket vissza a városba.

Továbbra is kedves, semmit türelmetlenkedés, vagy unottság. Azonnal rábólint, amikor Salome közli, hogy másnap el szeretne menni Sajóbábonyba, és hogy szeretne maga mellé kísérőket. A vajda a legjobb, legmegbízhatóbb embereit ajánlja fel – ő maga viszont szabadkozik, hogy nem tud majd jönni, családi esemény lesz, amiről nem tudja magát kimenteni.

Lassan vezet vissza velünk Miskolc belvárosába. Drága autóban ülünk, néha ki-kiint egy-egy embernek az utcán. Ez az a pillanat, amikor megint úgy érzem, hogy a cigány-ügyet nem lehet valójában kategorizálni. Nem lehet igazán meghatározni. Nem lehet tudni, hogy milyen is igazán. Amit biztosan tudok: ilyen alkalmak lesznek még tucatszám az életemben, de annak az esélye, hogy Salomén kívül sokaknak másoknak is megmutathassam, szinte minimális.

Egy pár hónappal később újra találkozunk, most csak négyszemközt. Miskolc mellett akad dolgom, ebédelni hív.

Ahogyan helyet foglalunk, mondom neki, hogy fogyott, és hogy egy kicsit sportosabbnak, pengésebbnek tűnik. Úgy nevet, hogy mindenki ránk néz, majd elárulja, hogy a szíve miatt az orvos arra kérte, nézze meg, mit eszik, mozogjon többet, illetve elmondja még, hogy ez utóbbi javaslat miatt egy ideje újra pingpongozik. Visszakérdezek. Szélesen vigyorog, és azt mondja, hogy a fiát még most is bármikor leveri, ha felállnak az asztalhoz, és hogy nagyon szereti a játékot. Ez az egyik olyan dolog, ami nagyon hiányozna neki, ha nem lenne. Nevetek magamban én is. Határozottan vicces, és talán szürreális kép is most elképzelni a borsodi cigány-vajdát, a tekintélyes cigány-vezért, amint koncentrál, szervál, majd pörget és nevetve káromkodik, ahogyan éppen egy koca labda miatt pontot szerez a másik fél.

Elmondja, milyen volt a szanatóriumban, meg hogy mi történt, amikor mentő jött érte, mert talán szívrohamot kapott. Könnyedén beszél róla, és közben tényleg zöldséget rendel a csirke mellé, sőt, arra kér, hogy az ebéd végén a palacsintát felezzük meg, mert nem akar annyit enni, amennyit kihoznak egy porcióban a számára.

Azt kérdezi, miből lehetne valami jó üzletet csinálni. Mondom neki, hogy cigány-wellness. Hangosan röhög – nem tudja, mire gondolok, de érdekesen hangzik, folytassam csak.

Mondom neki, hogy a cigányok a gázsók szerint bizony határozottan érdekesek. Izgalmasak. De csakis akkor, ha nem a putriról beszélünk, meg a nyomorról, meg a fém-tolvajokról. Hanem a valóban egyedi, sokaknak ismeretlen és felfedezni való különböző roma kultúrákról, folklórról, nyelvről, szokásokról. Babonákról, pozitív sztereotípiákról és az alapvető kíváncsiságról, amely minden gázsó ember sajátja. Bólogat. Mondom neki, hogy Zalakaros és Hajdúszoboszló talán mára már unalmas. Mindenki volt már wellnessben, azaz, ha jön egy hosszú hétvége, a Karácsony vagy a Szilveszter, akkor az ország fizetőképe része elrohan meleg vízben ázni és 11-ig aludni, mert ezt máskor nem teheti meg. De ugyanígy számosan (tíz- és százezrek akár!) vannak azok is, akik minden idegenkedésük és előítéletük ellenére kíváncsiak lennének a cigányokra. Főleg, ha ezért nem a cigánysorra kell menni. Egyetért. Sőt, arra is bólogat, hogy egyáltalán nem ritka megélnünk azt, hogy egy igazi cigány keresztelőbe, vagy cigány lakodalomba szeretnének eljönni ismerőseink, és minket kérdeznek, kéretlenül, vagy éppen szabadkozva sugallják, hogy nem tudnánk-e segíteni ebben, mert bizony szívesen néznék meg testközelből. Mert még nem voltak és érdekli őket. Sőt, az az igazság, hogy ez általános igény lehet, mert engem pl. a zsidó és az arab esküvő érdekel, mert nem tudom, hogy mi történik ott, hogyan néz ki élőben, mit esznek, mit isznak, mik azok a remélhetőleg évszázados szokások, amikkel ott találkozhatom akár.

Rendben, Istvánom, hogyan jön ez a cigány wellnesshez? - kérdezi. Ekkor próbálok homályosan utalni arra, hogy a legnagyobb ötletek mindig őrült elképzeléseknek tűntek elsőre, de leállít, azt mondja, ne szabadkozzak és nyugodtan mondjam el, mire is gondolok. Rendben, adom meg magam és hagyom abba a körülírást. Elmondom neki, hogy hogyan kellene egy legalább háromcsillagos panziót kimondottan azért létrehozni, hogy a borsodi cigány-vajda vendégei legyenek az oda betérők. Három napig mondjuk: péntektől vasárnapig. Ez a tematikus wellness. Vagy folklór wellness. Teljesen mindegy, hogy a turizmussal foglalkozó szakemberek milyen kategóriát tudnak ehhez majd kitalálni, maga a nyújtott szolgáltatás és a vendéglátás célja igenis kristálytiszta: gyere és legyél 3 napra a borsodi cigány-vajda vendége. Sőt, ne csak vendég legyél, hanem aktív részese a tartózkodásnak: ganajozd ki az istállót, üljél fel a lóra, járd körbe a vidéket, főzzél a vajdával cigány recept alapján pálinkát, rakd meg a bográcsot, és nyújtsál rétest úgy, ahogyan 100 évvel ezelőtt tették a cigány-asszonyok. De élvezd a szaunát és a pezsgőfürdőt is, koccints egy pohár Tokaji Fordítással, valamint tanulj cigányul, sőt, engedd, hogy körbe vigyenek a vidéken és lásd a cigányság másik felét is, a valódi nyomort, ha tényleg nem élted még meg, hogy milyen is az. És lásd esetleg azokat is, akik ebben a nihilben mégis küzdenek. És ha tudsz, akkor hagyd majd itt az 1%-odat egy civil szervezet, vagy egy tanoda, iskola, óvoda számára. Este harapd a pálinkát, lépjél kettőt jobbra, kettőt balra, és nézd meg, milyen hangot ad ki a vizeskanna, vagy hogyan csattog a kanál. Tudd meg, hogy milyen egy kéretés, hogy hogyan élik meg egyes cigány közösségek a halált, milyen egy igazi virrasztás, van-e még valóban kasztrendszer, milyen három csoportba sorolhatod a magyarországi cigányokat, és hogy Chaplin valóban cigány volt-e? Kerülj ágyba, amikor neked kényelmes, de érezd majd, hogy biztonságban vagy. Egy cigány-vajda birtokának a kellős közepén. Érezd, éld meg, hogy korábban soha nem gondolt közelségébe jöttél (sőt, Te magad merészkedtél ide) egy olyan dolognak, amelynek százezer jellemzője van, és számos ezek közül taszító ugyan a többségi társadalomnak, de itt most olyasmivel találkozol, amit neked mégis jólesik megélni. És teszi ezt rajtad kívül még talán 15 másik ember is veled egy időben, akik pont ezt a hétvégét választották arra, hogy pénzükért cserébe a cigány-vajda legyen a vendéglátójuk. És ha neked ez szimpatikus, akkor ajánld másoknak is. És mi nem akarjuk közvetlen módon lebontani az előítéleteidet. De ha már eljöttél hozzánk, akkor az arra utal, hogy erre neked is megvan az igényed. Mert talán mégsem vagy annyira előítéletes. Most ez a pár nap abban segít, hogy közelebb gyere önszántadból az egyes cigány közösségekhez és lássál mást is talán, mint amit eddig sikerült. Azt hiszem, talán ennyi mindössze az egész. Nem egy nagy varázslat. De közben meg Te is tudod, hogy igenis, az. De mellette még a meleg víz, a 11-ig alvás, a bő reggeli, a drága bor és a városból való kiszakadás ugyanúgy a tiéd, mint Zalakaroson, vagy Hévízen. Csak itt kapsz mellé valami mást is. Etnikai másságot. És a félelmeiddel való szembenézést, sőt, akár azok egy részének a legyőzését is. És ezzel Te magad leszel majd több. Talán ennyi, ez maga a cigány-welness.

Attila tátott szájjal figyel. Zseniális, mondja ő, én pedig nem tudom eldönteni, hogy csak udvarias, vagy tényleg tetszik neki is a dolog. Szóba hozza, hogy erre lenne bizony ingatlana, nem is kicsi. Kápolna van a házban, még esküdni is lehet. Tó a birtokon belül, lovak, tűzrakó-hely, park. Mikor indulunk, megmutatja azonnal.

A kápolna gondolata engem is megfog és eszembe jut, milyen remek hírverés lenne a projektnek, ha valami ismert ember esküvőjét és lagziját tartanánk a házban. Mondjuk Dzsudzsák és Zili? Talán együtt sem maradnak addig. Aztán felvetem Attilának, hogy céges rendezvényeket, csapatépítő tréningeket is lehetne ott tartani. Biztosan sok cég jönne, mert a lehető legkorhelyebb módon lehetne az éves esélyegyenlőségi tréning-penzumot teljesíteni.

Attila egyfolytában bólogat, és azt mondja, ezt mindenképpen meg kellene csinálni. Rajtam nem fog múlni, említem meg neki, miközben fizet és abban maradunk, hogy ha a tavasszal belefognánk, akkor az első vendégek a nyár elején már érkezhetnének. Egy rövid mondatban még fogadkozik, és kacsint, ahogyan újra kezet fogunk, mielőtt a parkolóban elválnánk egymástól – ő egy szürke BMW-hez, én egy Citroen-hez lépek.

Hazafelé vezetve arra gondolok, hogy megint egy zseniális ötlet, és amit viszont most már mindenképpen meg kellene valósítani.

Na, ha Ongán láttam a tanyát (Attila hívja így) sokkal okosabb leszek, hogy mit lehet ebből kihozni – gondolom végig, miközben felhajtok az autópályára. Ami biztos: csak az én baráti társaságomban – politikai meggyőződéstől függetlenül – is tucatszám vannak valóban azok, akik örömmel jönnének és fizetnének egy valóban háromcsillagos program-csomagért, kimondottan akkor, ha az valóban ad valami többet, ad valami mást, olyat, mint amit eddig cigány-ügyben még nem élhettek meg.

Hosszas egyeztetés után sem jutottam le végül Ongára.

Attila még mindig sokat jár a szívével vizsgálatokra, folyamatosan figyelnie kell, hogy hogyan is áll az egészsége, és nagyon nehéz eltalálni, hogy mikor és hogyan is ér rá, én pedig nyilván nem erőltettem. A tervek, elképzelések ugyanakkor továbbra is léteznek, itt vannak bennem, és valahol mélyen biztos vagyok benne, hogy igenis meg fogjuk csinálni majd. Ha nem idén, akkor talán jövőre, és ha nem Borsodban, akkor talán majd Bács-Kiskunban. Ha nem Attilával, akkor majd Jóskával, Bélával, vagy Gyurival, feltéve, hogy nekik is tetszik majd legalább annyira az ötletem, mint neki tetszett. Bár, az az igazság, hogy nem véletlenül őt kerestem, nem véletlen, hogy őt avattam be elsőként egy ilyen felvetésbe. Ahogyan az elején is megírtam már: más, mint amit eddig cigány vezetőkben megismertem, és talán tényleg benne érzem igazán, hogy az általam elvárt változáshoz a lehető legtöbbet teheti hozzá.

Meglátjuk, én mindenesetre bizakodom, a Jóisten meg vigyázzon az egészségére. Talán még pingpongozni is fogunk. Istenemre mondom, ha megjelenik a könyv, vagy elindul cigány-welness, akkor tuti, hogy kihívom egy meccsre majd.