Vihartanc - 6. reszlet.

5.

Kutatók, elemzők, fantomokkal harcolók

„De hogy egy klasszikustól idézzek, nem kell Cézárnak lennem ahhoz, hogy ismerjem Cézárt” – fejezi be egészen zavartan, mégis kicsit hetykén és fölényeskedőnek tűnően az ország egyik kiemelkedő tudású kutatója, professzora, szociológia-császára (aki egyébként közgazdász talán), ahogyan válaszol a neki feltett kérdésemre. Az ELTE egyik előadójában ülünk, legalább kétszázan, kellemes péntek délután van, és a fenti mondattal a sokat tanult, sokat látott és sokszorosan elismert tudós-ember sajnos szabadkozni kényszerül. Értem. Tehát nem kell Cézárnak lenned, hogy ismerd őt. Hm. Furcsa ezt egy olyan ember szájából hallani, akinek a munkáját végig kellene, hogy kísérje a kutatott terület, személy vagy csoport lehető legjobb, legszélesebb és legvalósabb megismerésének az igénye. Sóhajtok csendben, és századszor is rájövök, hogy a mai szociológia – legalábbis mindaz, amivel én találkozom belőle – nem sok mindenre jó, és torz, nagyon torz képet alkot, miközben pedig a lehető leghitelesebb megjelenítést várnák el tőle. Mert mondjuk éppen a társadalmi folyamatokat és a politikát, meg a gazdasági relációkat határozza meg. Komoly hatalom ez, hiszen alakítja egy egész ország társadalmát, mindannyiunk életét. Ingatom a fejem. A professzor befejezi, elkapja a tekintetét, de ő is tudja, ez a pillanat most egészen kínos. Vagy legalábbis annak kellene lennie, ha egy normálisan gondolkodó, őszinte országban élnénk végre.

A rendezvény egy olyan előadás, ahol a magyarországi cigányság hazai közbeszédben, médiában való megjelenése és társadalmi megítélése a téma. A szervezők elhívtak két újságírót, akik egy jobboldali, elsősorban blog-bejegyzéseknek és híreknek megjelenést biztosító internetes portált vezetnek, egy jó nevű, ismert és elismert szociológus-közgazdász professzort – Cézár ismerőjét –, valamint egy civil szervezet lelkes aktivistáját. Utóbbi csoportosulás a méltóság kérdését tartja kiemelten fontosnak, és az elmúlt hónapokban egészen gyakran találkozhattam a nevükkel.

Az előadóterem – legalábbis a saját megítélésem szerint – elsősorban olyan fiatalokkal van tele, akiket valóban érdekel a cigány-ügy, komolyan tisztelik a neves professzort, és többségükben nem a mostani, kétharmados kormánypártra szavaztak. Nagyon csinos fiatal hölgyek, jól öltözött egyetemista urak mindenfelé – a jövő szociológusai, elméleti gondolkodói, tanulmányok, esszék megalkotói.

A diskurzust egy neves, a roma polgárjogokért küzdő szervezet vezetője moderálja, aki tökéletesen végzi a feladatát. Jók a felvetései, engedi a felszólalók közötti érdemi vitát, de szubjektíven el-elhangzik egy-egy olyan megjegyzés is tőle, amelyek azért engedik látni, hogy ő hogyan vélekedik az egész kérdéskörről.

Itt vannak az előadóteremben mindezek mellett számosan azok a roma értelmiségiek, akik komoly feladatuknak érzik, hogy a lehető legtöbb helyen, legtöbb rendezvényen pallérozódjanak, vagy próbálják meg maguk is formálni a résztvevők gondolkodásmódját – általában ugyanazokkal a klisékkel: munkát, minőségi oktatást, befogadó magyar társadalmat akarnak, és persze a rasszizmus kerékbe törését.  Azonnal.

A meghívott felszólalók már ütköztették az álláspontjaikat, és lehetőség nyílik a kérdésekre. Jenő elsőnek nekem adja meg a szót, hálás vagyok neki érte nagyon, el is szégyellem magam, amiért azt feltételeztem róla, hogy nem szívesen mutatna rám, amikor majd először körbenéz, hogy ki is emeli a kezét.

Három kérdést teszek fel. Ezekben több mindenre próbálok rámutatni, hiszen a válaszok is bennük vannak már félig-meddig, mégis, akarom, hogy ne nekem kelljen azokat megválaszolnom, kimondanom. Elsőként azt hozom szóba, hogy mind a baloldalinak, mind a jobboldalinak tartott médiafelületek hasonlóan gondolkodó olvasókkal bírnak minden esetben, ha történetesen a cigány felzárkóztatás a téma, és egész egyszerűen azért, mert valószínűleg ugyanazokat a dolgokat élik meg. Nyilván van, aki harsányabban, van, aki politikailag korrektebb módon, és persze van olyan is, aki tényleg gyomorforgató módon dobja elénk a véleményét – de a lényeg mégis az, hogy közel mindenki közel ugyanazt gondolja.

Akkor ezek szerint mégsem csak a politikai újságírás alakítja rossz irányba a cigány emberekről kialakuló közvélekedést? – próbálom másokkal is ezt kimondatni.  Hümmögés, óvatos gondolatok az újságírói etikáról és méltóságról a válaszban, meg, hogy a cigányság megérdemelné, hogy végre az igazat írják meg róluk.

Aztán arra a kérdésemre sem érkezik érdemi válasz, hogy miért is ne mondhatnánk ki, hogy sok a cigány-gyermek a lelencben, vagy a felnőtt cigány-ember a büntetés-végrehajtási intézetekben és ez ellen miért nem teszünk végre valamit, de a legmegdöbbentőbb mégis az, ahogyan a harmadik kérdésemre a tudomány embere, százak és ezrek intézményesített kútfője reagál:

- Professzor úr, járt Ön az elmúlt 3 évben cigány közösségben? Látta, hogy mi történik lent a cigánysoron, a cigány-telepeken és az azokat körülvevő nem cigány közösségekben?

- Nem. Az elmúlt években nem jártam lent terepen. De hogy egy klasszikustól idézzek, nem kell Cézárnak lennem ahhoz, hogy ismerjem Cézárt.

Ez az a pillanat, ahol a pasaréti elméleti integrátorokkal szembeni ellenszenvem egészen erőssé válik. Előítéletes vagyok magam is sokszor, de a legnagyobb boldogság mégis az, ha nem igazolódnak be a gonosz feltevéseim. Erre most itt vagyok, és a lehető legközelebbről élhetem meg azt, amit régóta sejtek, régóta vélelmezek: a cigány-üggyel foglalkozó elméleti szakemberek, elméleti integrátorok többségükben nincsenek azzal tisztában, hogy mi is zajlik lent a végeken valójában. Elolvastak mindent Aronsontól, meg az összes kötelező szaktudóstól, és azon vitatkoznak, hogy kimondható-e a cigány-emberről, hogy cigány ember. Vagy, hogy szerintük a mély-szegénységben olyan deprivált helyzetbe kerülnek az emberek, hogy nem fogják fel a tettük súlyát és ez nem etnikai alapú. Persze, hogy nem, mondom én is, de érdekes módon kevesebb a gázsó megélhetési bűnöző. Ez is egy tény, de nem illik kimondani.

Ellenben imádják a többségi társadalom szegénység-, és cigány-, és bevándorló, stb. ellenes kirohanásait vizsgálni, kutatni, azokról elmélkedni. Sok millió forintokért. És ami még a legmegdöbbentőbb: megoldási javaslata egyiknek sincs. Sőt, akadnak, akik még meg is sértődnek, ha ez ember rákérdez, hogy a sok minden mellett, amit kutattak, meg véleményeztek eddig, vajon megoldási javaslataik is vannak-e? Hogy akkor most mit kellene csinálni, hm? Nem, ők nem koszolják össze a kezüket. Kutatnak – pontosabban kutattatnak – és írnak utána. Hogy a cigányok ilyenek, meg olyanok, és közhelyek mellett (például, hogy rosszak a lakókörülmények, messze van az iskola, nehezen férnek hozzá az egészségügyi szolgáltatásokhoz, nem veszik fel őket dolgozni, ha kiderül a származásuk) olyan tények is jönnek, amelyeket az egyszerű hétköznapi ember is megél, csak éppen nincs doktori fokozata hozzá. Aztán amikor meg akad valaki, aki formabontó módon egészen új gondolatokkal, új tényekkel, új felvetésekkel áll elő, akkor meg kirekesztik maguk közül, lekicsinylik a munkáját, sőt, egész egyszerűen kontárnak nevezik.

Tökéletes példa erre az, ahogyan a „szakma” reagált az Országos Kriminológia Intézet egyik kutatására. Solt Ágnes érdekes módon csak olyan dolgokat írt le, amiket magam is megéltem. Százezer helyen.

Akit érdekel, hogy milyen gondolatokra, milyen következtetésekre jutott Solt, az az interneten megtalálja azokat. Mint ahogyan a kényelmes, kezét és gondolatait – saját toposzait – soha össze nem koszoló és kuszáló karosszék-tudósok reakciót is, meg a jogvédő szervezetek kötelező felháborodását, amelyek hálásak a cigány-ügyért, hiszen, sok más, de lassan megszokott ügy mellett (melegek jogai, kábítószer-fogyasztás, otthonszülés) a cigány-ügy még mindig a jogvédő-szociológiai- és politikai tőzsde bluechip-je.  Adják, veszik, tele van vele a piac. És ez a piac a jelek szerint piac marad az idők végezetéig. Sőt. Egyre szélesebb lesz.