Vihartanc - ujabb reszlet.

6.

Fagyott vér

Vasárnap 13.-a volt.

Beszélő Baracska mellett, a 70-es úttól még vagy 3 kilométert kell gyalogolni befelé. Hajnali 4.30-kor kelek még Pesten, hiszen elég bonyolult lejutni, 8-ra már oda kellene érni, és hiába, hogy az egész csak 40 kilométerre van, nehéz és körülményes az egész…

A vasutas sztrájk miatt nincs az 5.10-es személy a Déliből, így aztán a 6 órás busszal kell elmennem, ami 7.10-kor van Fehérváron, és ha szerencsém van, elérem a 7.14-es másik buszt, ami vissza Budapest felé megáll az elágazóban, Baracska és Pettend között.

Elérem.

Amúgy persze megálló sincs az elágazóban, a sofőrt kell megkérni rá, aki ilyenkor megértően bólint, majd megkérdezi, amíg kiadja a jegyet:

“ A börtönbe mész?”

Bólintok, lehet, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ilyesmire kérte már. Háromnegyed 8-előtt néhány perccel vágok neki a hosszú kilométereknek, sietnem kell.

Általában próbálok ilyenkor nem nagyon gondolkodni a világ dolgain, de azért elő-elő kerülnek mindenféle dolgok. Az út mentén jegenyefák állnak őrt a kinti, szabad világból érkezőknek. Néha elhúz mellettem egy-egy autó, jobbára cigányok ülnek bennük. Így lejutni persze könnyebb, bár a szívük valószínűleg nekik is legalább olyan nehéz, mint az enyém… Sóhajtok, ma már ki tudja hányadszor.

Kis őrbódé fogad, bent egyenruhás, középkorú egyenruhás, megértéssel, sőt, egy bátorító fél-mosollyal veszi el a beszélőre jogosító papírt és a személyimet. Egy sorompó, mögötte ütött-kopott régi Ikarus 256-os autóbusz, ami furcsának tűnhet, de élettel teli vérpirosra van mázolva.

“9 előtt kevéssel indul majd”--, jegyzi meg a még mindig a papírjaimba mélyedő, talán őrmester, s én közben behunyom a szememet, ahogyan a fákon függő felhők mögül kiszórja aranyát a Napkorong.

Beülök a kiskocsmába amit valószínűleg csakis az itt várakozó látogatók miatt üzemeltetnek, kávét kérek, és szenvtelenül, érzelmek nélkül nézek körbe az arcokon. Megnyugtat, kicsit oldja bennem a görcsöt, hogy a kövér cigány-ember elfogadja a mellettem az időközben felkínált széket. Sárvárról jöttek a feleségével, a 21 éves fiukat látogatják.

Aztán a merev időben egyszer csak mégis megcsörren egy ütött-kopott, klasszikus körszámlapos telefon a söntéspult végében, majd a pultos-lány, a rámeredő tekintetek közepette, csak annyit mond:

“Mehetnek, indul a busz azonnal”

A még mindig sorompó mögött várakozó buszra az előzetesen leadott személyik és hivatalos meghívók alapján szállnak fel az emberek.

Furcsa arcok, sokukon látszik, hogy olyan emberhez tartoznak, aki valahol, történetesen itt, Bararcskán elítélt. Sok a gyerek. Most határozottan sok a gyerek. Valahogy ezeket a kapcsolatokat sajnálom a leginkább. Az apák várják a feleségeket, élettársakat, és az őket egy életre összekötő, örökre egy halmazba terelő gyerekeket. Tudom, hogy sok anyának nehéz ilyenkor, hiszen nincs annál hálátlanabb, mint elmagyarázni 6-8 éves gyerekeknek, hogy az apa itt van bent, találkozunk vele, de nem jöhet most velünk haza. Talán majd valamikor, legközelebb, igen a születésnapra, Karácsonyra hazaér…

A busz elindul befelé, elhagyva a sorompót, talán másfél-két percig utazunk rajt. Köröskörül, végig az út mentén mezőgazdasági épületeket látunk, valami majorság lehetett annak idején ez a terület. Egy hatalmas, kék fémkerítés előtt áll meg a busz, ahol aztán mindenki leszáll.

A kerítés legalább 4 méter magas, a tetején szögesdrót. Szinte senki nem csodálkozik, vagy ámul el mindazon, ami fogad minket, valószínűleg sokan jártunk már itt. A kerítés mögött torony, benne jól látható forgatható fényszórókkal, és őrökkel.

Újabb névsorolvasás, aztán pedig fegyveres őrök felügyelete mellett egy kisebb ajtón beengednek minket a kapun, ahol aztán sorba kell állni.
Bent egy talán 15 méter széles terület fogad, melyből 5 méter szélesen, az előbb elhagyott kerítéshez szorítva szögesdróttal van elkerítve egy sáv, melyben nagybetűs táblákkal szerepel a figyelmeztetés;

„Lősáv, belépni tilos!”

Újabb többméteres acélkerítés, újabb őrök, majd ezen is bejutva egy kisebb téglaépülethez érkezünk. Itt, az ebédlő bejárata előtt vár minket a börtönintézet rangidős tisztje. Elmondja, hogy mi és hogyan, nem figyelek rá, kicsit fázom, meg aztán jártam már itt.

 Bandi örül nekem nagyon.

Mosolyog, ahogyan leül velem szemben, a hatalmas ebédlő valamelyik asztalánál, megölelem, tisztán érzem, hogy várta nagyon ezt a mai vasárnapot. A kinti büféből kávét hozok, rántott húst, franciasalátát, krémest, narancslevet, epret, kenyeret. Nézem, ahogy eszik, nem siet, megőszült egy keveset, remeg a keze, de a szeme az ugyanolyan, mint annak idején. Jólesik elveszni benne. Mesélek az OSI-ról, meg, hogy milyen volt Soros, amikor kétszer eddig összesen összefutottam vele, meg, hogy beadom a jelentkezésemet Pécsre az egyetemre, és jogász leszek egyszer.

A kisebbik gyereket Bálintnak hívják, és a névnapja előtt talán egy héttel küldtem Bandinak névnapos képeslapokat, bélyeget, borítékot és levélpapírt, ő pedig írhatott a fiának névnapra egy pár sort…

Megköszöni megint, pedig 3 napja a telefonban megtette már egyszer. Mesél a terveiről, egy kicsit fáj is, ahogy eszembe jut, itt fogom hagyni velük nemsokára egy pár hétre megint. Hozok neki még egy dupla kávét, letelik az óra, lassan mennem kell. Furcsa ez a szó, hogy „kell”. Ha lehetne, sem hiszem, hogy maradnék, de ez az órabeosztás egy kicsit bánt.    Persze megígérem, hogy amint tudok, írok, de igazából már csak az jár az eszemben, hogy vége, hogy kifelé tartok végre, hogy nemsokára visszaérek Pestre, délután moziba mehetek, pizzát rendelek majd, Judittal, vagy Zsuzsával, Erzsivel találkozom, meg ilyesmi.
Persze azonnal el is szégyellem magamat, hiszen mégiscsak ő marad itt, én meg visszatérhetek a valóságos világba, ahol nyugodtan örülhetek a napsütésnek, várhatom felszabadultan a tavaszt, és nem a hátralévő hónapokat kell számolnom… Megint a furcsa érzés, hogy mindennek több oldala van, és hol innen, hol onnan nézem a dolgokat, valahogyan mindig marad bennem némi hiányérzet…

Mély hangú, joviális cigány-ember felajánlja, hogy visszavisz, egészen Pestig, miért is ne, szemmel láthatóan őszintén örül, hogy segíthet. Egy piros Suzukihoz terel, aztán rácsodálkozom újra csak a hátsó ülésen mosolygó lányára. Láttam, már akkor, amikor megérkeztek, akkor meg is jegyeztem magamnak, de el is felejtkeztem róla az óta teljesen.

Megbabonáz most az a szépség, ami elbújt ebben a 45-48 kilóban, és lenyűgöz az az ártatlansága, ahogyan válaszol a kérdésemre:

-Ketji bersengi szán?

-Deshupánzs….

 Még álomszerűbb az egész. Nehezen hiszem, hogy ilyen melle, lába és dereka legyen 15 éves korára bármely lánynak is. Mérgelődöm magamban, amiért észreveszem, hogy milyen szép, és rossz szokásom szerint megint licitálok saját magammal azon, hogy vajon mi, és mennyit érne meg nekem vele.

A hosszas alkudozás után, miközben megpróbálom úgy felfalni a szemeimmel, hogy az még ne legyen feltűnő, arra jutok, hogy egy egész évet adnék az életemből, ha egy órácskát beszélhetnék vele. Gyerekasszony. Vajon milyen érzés lehet ez? Ma-holnap férjhez fogják adni. Láttam otthon én is hasonlókat eleget, de ez itt most nagyon érdekel. Talán azért, mert nem ismerem. Fogalmam sincs, hogy kicsoda, de a vér, a származás, az eredet, az egy kaszthoz tartozás, minden, ami mögöttünk van, összeköt minket, még ha csak véletlenül is sikerült most megtudnom, hogy létezik.
Elnézek balra, ki az autó ablakán, valahova messzire próbálok, hogy soká érjen oda, és soká érjen vissza a tekintetem, hiszen nem bámulhatom egyfolytában, miközben az apja itt vezet előttem, és amúgy is, nem illik ez itt most egyáltalán.

Aztán senki nem vesz el semmit az életemből, hiszen nagyon hamar Pestre érünk. Kitesznek az áthúzott 22-es egyik buszmegállójánál, valahol Budán.

Talán látom még valahol - jut eszembe, aztán legszívesebben röhögnék egy jót, aztán meg köpnék is egyet, ha nem sütne a nap, nem lenne 13 fok meleg, és nem érezném azt, hogy azzal válnék igazán nevetségessé.

De sajnos érzem. Minden zsigeremben, az összes pórusomban. A nap is süt, meg aztán legalább 13 fok meleg van, így aztán marad a keserű félmosoly egy idősebb hölgynek, ahogyan magam elé engedem, miközben felszáll a buszra.
Ha tehetem, akkor buszon, repülőn, hajón mindig mindenhol a baloldalon ülök, és ahogyan ereszkedik a busz a budai hegyekről, látom a Várost, a Folyót, a távolban lassan sereget toborzó Tavaszt, és persze a Napot, ahogyan átöleli a házakat és végigszalad az utcákban.