Vihartanc - 5 reszlet.

 

__________________________________________

4.

A vér, ami mindennél fontosabb

 

Nagyon fontos, hogy legyenek gyökereink.
Hogy felnőjünk valahol. Hogy ha a Jóisten kegyelméből ezt családban tehetjük meg, akkor azt becsüljük meg, sőt, tegyünk is érte, hogy az értékeink a lehető legtovább megmaradjanak. Apám sokat mesélt annak idején arról, hogy milyen az a világ, ahol az intézetben nőnek fel a gyerekek – többségükben cigányok –, és sajnos sokszor sem apjuk, sem anyjuk, sem istenük nincsen. Később rájöttem, hogy a családban felnövés sem jelent garanciát arra, hogy tudni fogod majd egyszer, hogy miért és hogyan is vagy cigány (ilyenkor az én értelmezésem szerint szociális értelemben leszel árva), mert ez általában mindig attól függ, hogy mennyire közösség a közösség, amelyben élned kell.

Fontos a gázsó külvilág nyitottsága is, ezt nem lehet vitatni, de azt már csak akkor élheted meg, ha a helyi roma közösség nem tette őket teljesen bezárkózóvá és kirekesztővé még korábban. Ugyanis, ha ez utóbbi már megtörtént, akkor jó eséllyel Te is csak azt látod, azt érzed, hogy a helyi nem cigányok nem szívesen látnak. Hogy akár még bizalmatlanok is veled. Alkalmanként akár gyűlölnek is, vagy félnek tőled. És neked két választásod marad: újra nyitottá teszed őket, vagy beigazolsz Te is minden előítéletet, negatív sztereotípiát.

Furcsának tűnhet, de nekem soha nem kellett választanom. Nyitottan fogadtak és én megszolgáltam a bizalmukat. A saját cigány közösségemét, és a városét, ahol valóban ember lett belőlem.

- Utcaseprők, utcaseprők! – zengi több száz torok, ahogyan a körmendi vendégszurkolók bevonulnak a csarnokba. Pirosban, feketében, hatalmas dobbal és sálakkal, majd egyezményes jeleket mutatva elfoglalják a nekik fenntartott vendégszektort. Velük szemben több ezer hazai néző, és amelyben a hazai kemény mag tagjai a kifordított bomberdzsekikben tényleg utcaseprőkre emlékeztetnek. A több tucat sárga színű tolldzseki persze egészen furcsán hat a tavaszban, de ez egy ilyen világ most, a kabát egyeseknek igenis kell a meccsre, ugyanúgy, mint a pénztárgépszalag, vagy a rudas zászló.  A verbális sértés persze azonnal vérbe borítja a hazai agyakat, és ökölrázás mellett fel is zúg a válasz: Cigááányok, cigááányok!, és igen, pontosan így, az á betűt a szó közepén el is nyújtva kissé.

1992-ben vagyunk, ahol, és amikor is a telt házban izzó zalaegerszegi sportcsarnokban 3 óra múlva eldől, hogy ki nyeri a magyar kosárlabda-bajnokság idei döntőjét.

- Cigááányok, cigááányok! – hörög a hazai szurkolósereg lelkesen, rázva az öklét az alig 25 kilométerről érkezett vasi drukkerek felé, majd megszólal a „Vas megyében mindenki cigány” szövegű szurkolói dal, amelynek összesen ez az egy sora van, és a földrajzi megjelölés mindig a szerint változik, hogy melyik csapat szurkolói is kívánják sértegetni az ellenfelet és annak szimpatizánsait. Bárhol az országban, bárhol Kelet-Európában.

A kopaszra nyírt egerszegi fejek között fel-feltűnik egy-egy barnább arc, fekete szempár, akik legalább olyan lelkesen szidják a vendégszurkolókat, mint a mellettük, mögöttük üvöltő bőrfejűek. És ami a legdöbbenetesebb az egészben, ők tényleg cigányok.

A kosárlabda Egerszegen társadalmi esemény, mindenki szereti bőrszíntől, vallástól, társadalmi rétegződéstől függetlenül. Egy olyan város, ahol a rendszerváltásnak általában nyertesei voltak mind a cigány, mind a nem cigány emberek. Egy város, amely az azóta eltelt két évtized alatt úgy tudott politikai meggyőződését tekintve egyre határozottabban a konzervatív politikai jobboldal irányába tolódni, hogy közben saját cigány közösségét soha nem rekesztette ki, soha nem szegregálta, és általában biztos teret adott ahhoz, hogy a megélni próbáló cigányok és nem cigányok békességben élhessenek egymás mellett. Persze minden viszonylagos, és bár itt sem ugrott meg a vegyes házasságok száma, az azért mindig is elmondható volt, hogy általában az országos átlaghoz képest jobb a viszony kisebbség és többség között. Én itt nőttem fel, kint voltam százezer kosármeccsen, rekedtre kiabáltam magamat szinte mindig, és soha nem éreztem bántónak a cigányozást, hiszen nem nekem szólt. Nem is az apámnak, nem is a családomnak. Attól még persze lehet moralizálni, hogy ez bizony egy undorító dolog, de én, a cigány-ember ezt nem éreztem egyáltalán annak. Sőt, nemcsak, hogy a kosármeccsen nem zavart, hanem szinte soha és sehol, mert úgy élhettem le fiatalságom minden egyes másodpercét a Göcsejben, hogy soha sehol és senki nem vágta az arcomba, hogy engem kevesebbnek tartana a származásom miatt. Mindig és mindenhol kiszolgáltak, számtalan gázsó barátom volt és van a városban ma is, sőt, még arra is lett volna esélyem, hogy akár úgy térjek haza a főiskola után, hogy részt vállalok a város feladataiban. Engem a város úgy nevelt fel, hogy soha senki egy szóval nem bántott a cigányságom miatt. Sőt, nemcsak engem, hanem a családomat, közvetlen rokonaimat sem. Az okokat lehetne keresgélni, pontosan biztos, hogy nem sikerül megtalálni majd őket, de az igenis kijelenthető, hogy egy viszonylagosan jól élő városban a cigányoknak is könnyebben megy a beilleszkedés. Hihetetlen, de a város alpolgármestere, majd nemrégiben megválasztott polgármestere a feleségével együtt cigányul tanul. És a nyelv mellett ismerkedik a helyi cigány közösség kultúrájával, tradícióival, egyszerű mindennapjaival. Persze nem mondom, hogy nálunk ne szóltak volna be egymásnak néhanapján a cigányok és a nem cigányok. Vagy, hogy ne fordult volna elő, hogy egy-egy keményebbnek tűnő cigány arcot nem engedtek be a diszkóba, főleg, ha részeg volt, és agresszívnek tűnt. Vagy, hogy ne keresték volna egy-egy alkalommal a „rásszizmust” az egyszerűbben gondolkodó családok, vagy személyek. De hol van ez attól, amikor a keleti felében az országnak menekülnek a gázsók a cigányok elől, vagy sorozatgyilkosok támadják a cigánysor szélén lévő házakat...

 Egerszegen leginkább két dolgot tanultam meg: a gazdasági érdek mindig felülírja az előítéleteket, illetve, hogy ha mindenki csak a saját településének a határáig akar ellátni, akkor több figyelme, energiája és valós motivációja marad a saját közösségében értéket teremteni. Cigányként, nem cigányként egyaránt.

Ez az utóbbi gondolat az, amit sokan egyáltalán nem értettek meg a pesti cigány ismerőseim közül. Azok, akik valódi közösségekből érkeztek (legyenek volt romungrók, vagy beások) tudták, mire gondolok, de ők voltak általában kevesebben. Az újdonsült ismerőseim többsége nem érthette meg soha, hogy mit jelent egy helyi közösséghez tartozni, ahelyett, hogy folyamatosan csak egy elképzelt egységhez (a szerintük létező magyarországi cigány társadalom) ragaszkodnánk.

Tanulságos volt egy beszélgetésem a Roma Sajtóközpont egyik akkori munkatársával, amikor is az került szóba, hogy ki honnan, milyen világból érkezett Budapestre.

-          Te, István, mondd csak, milyen volt felnőni a cigány-telepen nálatok, Zalában?

-          Nem tudom, mert nem éltem soha cigány-telepen. Sőt, nem is nagyon emlékszem rá, hogy lenne.

-          Ne mondd már, hogy Zalaegerszegen nincsen cigány-telep!?

-          Talán apámék idejében volt még, én most nem nagyon tudok ilyet említeni.

-          És mondd csak, anyádék, mamádék hogyan csinálták a töltött káposztát?

-          Na, ezt sem tudom megmondani, mert mi otthon nem készítünk ilyet, otthon soha nem ettem…

-          Se cigány-telep, se káposzta. Na, Pista, milyen egy cigány vagy Te!?

 

Tényleg hitetlenkedett. Tényleg méltatlankodott. Bennem pedig elpattant valami. Ezek szerint kimondható, hogy Zsiga barátom fejében a cigányságnak vannak klasszikus jellemzői. Kötelező elemei, ha úgy tetszik. Cigány-telep. Töltött káposzta. Még jó, hogy arra nem kérdezett rá, hányszor cigányoztak le az iskolai osztálytársaim, vagy kaptam rosszabb jegyet a tanártól, biztosan csak azért, mert cigány vagyok. Szégyenkezve vallottam volna be neki, hogy ilyet sem éltem meg soha. Azt meg szóba sem merem hozni, hogy sem zenélni, sem táncolni nem tudok. Még ha benne is van a véremben. Vagy mi a rosseb.

Egerszegen apámat értetlenkedve fogadták a cigányok, amikor kiderült, hogy az ország egyik legjobb vidéki gimnáziumába kerültem az általános iskola után, és most be is kell vallanom, amíg élek, nem felejtem el mindazt, amit a helyi Zrínyi Miklós Gimnáziumtól kaptam. Szerettem. Jó volt odajárni egy olyan közel száz éves iskolába, ahol csak elvétve fordultak előtte elő a cigányok. Gázsó lesz a fiad, Pista, meglátod. Tiszta rakló már most is – mondták apámnak úton-útfélen, ő meg csak szabadkozott, de közben a szíve mélyén tudta, hogy ennek így kell lennie. A cigányok nem értették, hogy miért nincs jogosítványom, miért nem nősülök meg azonnal – ahogyan az minden valamirevaló egerszegi cigány fiúval ennyi idősen történni szokott –, és miért nem állok be valakinek a vállalkozásába ügyeskedni, bizniszelni, pénzt keresni. Tehetséges voltam, mint megannyi (százezernyi!) cigány-gyerek bárhol máshol ma is az országban. De apámnak fontos volt, hogy addig tanuljak, amíg csak lehet. Volt, hogy szűkölködtünk, és az én ösztöndíjaim segítettek át egy-egy nehezebb hétvégén, vagy akár héten is minket. De apám nem járt a kocsmába. Nem kért kölcsön uzsorástól. Anyám talán soha nem gyújtott rá. Minden gázsóval szót értettek, és mindent el tudtak intézni, mert megszolgálták a bizalmat. A teljes város bizalmát. Egyetlen húgom született, aki legalább olyan tehetséges volt, mint én, de még nálam is kitartóbb és szorgalmasabb. Neki is jutott minden, ami a két alacsonyan képzett, de boldogulni kívánó szülő fizetéséből a kilencvenes évek első felében megadható volt. A tanulás és a tisztességes életre nevelés mindennél fontosabb lett a számukra. Keveset csavarogtam, ha mégis, apám letörte a derekamat. Ha rosszabbak voltak a jegyeim, mindig elmondták, hogy egy senki lesz belőlem. És mindig, minden percben visszatértünk a saját gyökereinkhez, ahhoz, hogy mely közösséghez tartozunk, kik vagyunk és mik a legfontosabb értékeink. Nemzetségek, családok, legendás cigány-vérvonalak. És ami nagyon fontos: a gázsókat soha, semmiért nem szidta, nem kárhoztatta az apám. Véleménye volt róluk, de megértette velem, hogy a saját tetteinkért csakis mi saját magunk vállalhatunk felelősséget. A gázsók pedig rendelkeznek minden olyan erőforrás felett, amire szükségünk van. És ezt kellene nagyon sok cigány közösségnek megértenie. A gázsók várost vezetnek, iskolát igazgatnak. Munkahelyeket teremthetnek, ajánlást adhatnak, banki kölcsönt folyósíthatnak. Házat adnak el és ki – annak, akinek ők szeretnék –, szomszédként meg odaadják a fűnyírót, ha arra lesz szükségünk, vagy esküvőre, születésnapra hívnak minket el. Az életterük szerves része lehetünk, még úgy is, hogy általában véve alanyi módon különbözünk tőlünk, de közben pedig sok felvett dologban pontosan olyanok lehetünk, mint ők. Mert a különbözőség a születésünktől fogva velünk lévő sajátosság (ettől vagyunk különálló etnikum), a hasonlóságok felvétele pedig nem jelenti azt, hogy elveszítenénk a saját eredetünket, etnikai önazonosságunkat.

 Az érettségi után a helyi cigányok soha nem látott módon kezdtek el tisztelni. A korábbi furcsálló, értetlenkedő magatartást felváltotta a teljes mellszélességgel mellettem kiálló és támogató attitűd, és onnantól az én sikerem a helyi cigány közösség sikere is lett egyben. Mintha mindig is erre vágytak volna ők maguk is. A ballagásomon a város legfontosabb, legismertebb cigány családjai mind ott integettek az utcákon a végzősöknek sorfalat álló bámészkodók között. Virágcsokrokkal, márkás italokkal, kiöltözve és büszkén. Csillogó szemekkel, cigányul kiabálva lelkesen.

A gimnáziumot követően azonnal felvettek az Államigazgatási Főiskolára, és ez volt az a pillanat, amikor is úgy hagyhattam ott a várost és a saját cigány közösségemet, hogy minden korábbinál szorosabbra fűzhettük a viszonyunkat. Eljöttem, hogy örökre ottmaradjak. Példának, legendának, történelemnek. A húgom két évvel később ugyanezt megismételte (érettségi, majd Államigazgatási Főiskola – immár a Corvinuson), és a városban élő cigányok már nem is csodálkoztak nagyon. Irigyelték apámat. Vagyon, aranyláncok és nagy Audi nélkül is. Azóta minden hazatérés egy újabb példabeszéd. Nekem és mindenkinek, akinek elmesélhetem, hogy éppen mit csinálok, merre járok, mi történik velem a nagyvárosban, vagy akár azon túl is. Igen, példabeszéd, mert arra utal, azt mutatja, hogy nincs lehetetlen, ez bárki másnak is sikerülhet.

És közben sikerül is, mert már más cigány fiatalok is tanulnak, és próbálnak előbbre jutni a városban (mint ahogyan talán nagyon sok helyen máshol is az országban), és ezt jólesik helyben megélni.

Többen kérték megbecsült, gazdag és tradicionális helyi cigány családok és szülők, hogy segítsek a városban található Pénzügyi és Számviteli Főiskolára, vagy valamelyik gimnáziumba bejuttatni a tehetséges gyermeket, mert azzal talán biztosabb lehet az ő számukra is a jövő. Ezek a szülők mindannyian tudják, az idők változnak, és mindenkinek változnia kell.

Ez egész pontosan azt jelenti, hogy a városban a cigány-asszonyok, fiatal nők évek óta ugyanúgy jogosítványt szereznek, mint a férfiak. Szinte sehol nem születik egy családon belül 2, vagy 3 gyermeknél több. És ami a legfontosabb: mindenki úgy véli, a városon belül, vagy a város körül helyben kell boldogulni, mert nincsen egységes cigány nemzet, csak helyi közösségek, helyi társadalmak vannak – cigányok és gázsók vegyesen, ezek pedig egymásra vannak utalva.

Akinek álomszerű ez az egész, az csak hitetlenkedjen nyugodtan. Nekik is bevallom, hogy Zalaegerszeg és a helyi cigány közösség véleményem szerint semminek nem lehetne a mintája, illetve sehol sem lemásolható. És itt sem makulátlan minden. És itt is akadnak gondok, problémák. De rengeteg olyan helyi sajátosság van, ami talán máshol is működhet. Számos olyan próbálkozás volt, ami talán máshol is sikerülhet. Sőt, talán a mentalitásból és a változni vágyásból is átadható egy jó adaggal bárhol és bárkinek, csak legyenek minél többen, akik megértik ezeket a sorokat. 

 De ettől még a cigány-ügy nem lesz, nem lehet megoldva. Arról beszélünk, hogy a jelenlegi 3200 magyar település között rohamosan fogynak azok a városok és falvak, ahol a cigányok és a gázsók együttélése nem romlik folyamatosan. És ezt a folyamatot nem lehet megállítani. Arra lehet mindössze törekedni, hogy a lehető legtöbb olyan település maradjon meg az országban, amelyben van esély helyi eredmények felmutatására.

Mint mondtam, én úgy vélem, hogy országosan lehetetlen ez a misszió.

Helyben kell mindent megoldani.
De ahhoz az kell, hogy ragaszkodj, szívvel-lélekkel a helyhez, a városhoz, a faluhoz, a cigány és gázsó közösséghez (igen, ez utóbbihoz is, ha megteheted!), ahol élsz. Még ha el is jössz majd onnan, térj vissza mindig, minden gondolatodban, minden cselekedetedben, minden újabb és újabb napodban, amikor új feladatokat vállalsz, vagy a régieket próbálod befejezni.
Nagyon fontos megértenie mindenkinek: a gázsó és a cigány is erőforrás. Emberek, amelyek egy társadalomban és az azt ellátó gazdaságban szellemi kútfők, és hasznosítható erőforrások. Az a feladat (vagy inkább csak lett volna a feladat), hogy építő jellegű és összeadható erők legyenek.

Sajnos most úgy érzem, hogy ez már csak egy másik életben, másik világban, másik dimenzióban lesz lehetséges. Aki érti a fenti gondolatsort, az biztosan ott lesz velem majd akkor is.