A Vihartánc-akció

1.fejezet

Minden szürke volt. Sőt, talán még több is annál. Hamuszürkén remegett a reggel egésze, mintha valami csendes, észrevétlen világégés ballagott volna keresztül mindenen az éj leple alatt, elvéve az összes színt, az összes szagot és ízt, mindent, ami miatt érdemes és örömteli lett volna ma reggel is felébredni.  

A vélt, vagy tényleg megtörtént lassú, éjszakai kataklizma után valami koromszürke, vastag pernye borította most a várost. A felhők az égen, az autók többsége az utcán, a pocsolyák, az összefújt padok, a trolibuszok, a villamosok, a biciklik, vagy éppen a kabátokba olvadó emberek arca és tekintete mind-mind szürkén vibrált. Valójában persze nem volt ebben semmi rendkívüli. Szürkehónap 17-e volt és az utcán valamilyen irányba biztosan igyekvő tömeg nagy része nem is csodálkozott azon, ami ma reggel az utcára kilépve fogadta. Hét óra bőven elmúlt már, a nyolcadik viszont még messze volt. Persze így is százak és ezrek siettek a dolgukra; munkahelyre, iskolába, bárhova, maguk is szürkére színezni mindent, amit az éjszaka nem égetett koromszürke hamuvá.

A férfi a kapualjban belebámult a szürke mindenségbe. Minden egyes eltelt pillanat mázsás súlyként rakodott a vállára, ahogyan nézte a tökéletesen szürke árnyalatokat. Nehezen viselte, egyre görnyedt, és ha megtehette volna, visszafordul és elbújik a még mögött magasodó meleg bérház színekkel, kávéillattal, sózott vajjal és rántottával kibélelt falai közé. Egy pillanatra lehunyta a szemét, felsejlett a tojás sárgája, a kávé feketéje, a hófehér kenyér puha bele a háta mögötti falakon túl, de aztán nagy levegőt véve aztán kilépett maga is a világváros nyomasztó, szűk árkainak egyikébe. Itt és száz másik árokban fog majd ma is egész nap loholni, hogy aztán este ugyanitt, ugyanezen a ponton majd hosszú sóhajjal kísérve kiléphessen belőle, de addig számtalan feladat várja még.

A férfi borostás volt. Sötétkék háromnegyedes kabátot, fekete nadrágot és egykor hófehér, mostanra szürkébe fordult edzőcipót viselt. A kapualjból kilépve, a tömegbe lassan belefolyva a harmadik lépés után felhajtott a nyaka mögé a kabátja gallérját, majd zsebre dugta kezeit. Elmosolyodott. Úgy tűnt, ő az egyetlen, akinek ma reggel itt a nyílt utcán mosolyra futja. Jóleső izomláz táncolt a combjaiban, a fenekében és a hasizmában. A nyelvét és a nyelvét mozgató izmokat is nehéznek érezte még, az alkarjai feszültek, s a vér az ereiben pedig még mindig közel ugyanolyan gyorsan táncolt, mint az elmúlt éjszaka szinte minden egyes percében. Sajnálta, hogy a reggel és az új hét első napja megszabadította a nővel önkéntesen vállalt éjszakai rabságából, de abban bízott, hamar eltelik az előtte álló nap, és majd még visszabújhat mellé.

Az első sarkon befordulva zsebkendőért nyúlt a kabát belső zsebébe, de a rokkantkártyával parkoló szürke A8-as Audit meglátva hírtelen megállt, felszívta a slejmet az orrából a torkába, hogy aztán a vezetőoldali ablakra köpje. Elégedetten nézte, ahogyan a zöld meztelen csiga lassan elindul az enyhén domború, tökéletesre csiszolt nemes-üvegen, és egyértelműen üzen majd az autóhoz lépő tulajnak: semmivel sem különb, mint amit most maga is lát.

Villamosra szállt a Kiskörúton, helyet is talált, a telefonjáért nyúlt.

Folyt.köv.