Vihartanc - 3. reszlet.

2.

Origó

 

Korán van még.
Így, a májustól búcsúzkodva persze nem annyira bántó, sőt akár kedves, barátságos is lehet a hajnali fél hat tudata, és persze sokkal inkább, mint mondjuk valamikor a sötét és szürke november derekán. Segít most ebben a dombok közé lassan-lassan bekukkantó kelő nap, az első, halványan a földre lehelt árnyék-népek és árnyék-házak néma, békés születése, a kávéillat, a puhán meleg péksüteménybe rejtett fahéj, lekvár és kakaó íze.

Az ilyen hajnali órán még nem nehéz az embereket csoportokba rendezni. A többség munkába igyekszik, délelőttös műszak arckifejezés szinte mindenkin, várja őket valahol egy csarnok, egy üzem, egy főnök, egy beosztott, egy szekrény, egy büfé, és a mindezt kibélelő 8-12 órányi munka. Kinek jobb, kinek rosszabb. A főiskolai sikertelen utolsó vizsgám után nem mehettem államvizsgázni, és az évismétlés idejére apám engem is közéjük küldött, “csak hogy szokjad az életet, fiam” alapon, így aztán két és fél hétig én is a hajnali sárga buszokon ülve zötyögtem be a város keleti dombjai alól a déli dombok tövében fekvő gyárba. Tetszett, hogy blokkoló-óra van, hogy fehér köpenyben kell dolgozni, hogy önállóan pénzt keresek, s hogy milyen felemelő érzés a délutáni napsütésbe kilépni kettő után 20 perccel. Kellemesen fáradt voltam olyankor, és azt éreztem, hogy valamit én is hozzátettem egy nagyon nagy egész létrehozásához. Persze ezt a “nevel az élet, fiam, kell ez neked a sok tanulás után” aspektust is tudtam volt szeretni az elején. Érdekes ez az “elején” dolog, mert ennek a 2 és fél hétbe rejtett életre nevelő programnak csak eleje volt, közepe semmi, és 20 nap után egyszer csak vége szakadt. Amilyen hirtelen belecsöppentem, ugyanolyan váratlanul ért a befejezés lehetősége is.

Ők, akik most szállnak le a 10-es buszról a szemközti megállóban, biztosan többet tudnának mesélni erről, hiszen ki tudja, talán már évek óta neveli őket az élet. A táskák mélyén szinte még melegen, táncot jár az üvegbe zárt citromos tealé. Szalámis szendvics kerül majd hozzá, paprika, paradicsom, bizakodás. Annak idején szinte a legszerencsésebb emberek egyike voltam a világon. A főiskolai felvételimen a legkönnyebb tételt húztam, és az írásbelimen a mögöttem ülő fiú fél mondata is kellett ahhoz, hogy 108 pontom legyen 106 ellenében és felvegyenek az Államigazgatási Főiskolára. Meg aztán ezzel a gyári munkás dologgal is úgy akarta a Sors, hogy az első adandó alkalommal lelépjek, menjek tovább, feljebb, előrébb. Egy alapítványhoz kerültem mesébe illő kalandok és véletlenek után.

Onnantól tartozom a másik hajnali csoportba. Az utazók kiváltságosnak tűnő sokaságába. Ott vannak a buszpályaudvarokon, a peronok mentén és a jegypénztárak, meg az újságos standok előtt, a taxikra várva a kapualjakban, vagy talán még többsaroknyi távolságban, kétségbeesetten sietve még. Türelmetlenül cigarettázva, fáradtan, izgatottan, unottan és fájdalmasan, meg persze hosszan, nagyon hosszan, szerelmesen búcsúzkodva.

Ma széldzsekibe csomagolta legtöbbjüket a hűvös reggeli szél, sokukon praktikus edzőcipők és túrabakancsok, oldal, háti, féloldal- és fél-hátizsákok, retikülök, öv- és diplomata táskák, kisebb bőröndök, Nemzeti Sport, Nők Lapja, egy Matematikai Feladatgyűjtemény, meg talán egy Shakespeare dráma a kezekben. Nézem az arcokat. Hozzám hasonlóan állva aludna most, ha megtehetné mindenki, mindazok a lusta disznók, akiket nem vitt el a tegnap esti utolsó járat, és aztán most a hajnallal küzdünk, hogy visszafelé mozogva az időben utolérjük valahol a messzi nagyvárosban az elméletileg már tegnap elutazott, és ott még békésen alvó saját magunkat.

Még áll a busz, halkan duruzsolva melegszik a motor, a hajnali pára már az ablakokra lehelve. A lassan napvilágra kerülő világból mind többet mutat meg a reggel, és lassan mindenki helyet talál, ülést állít, kabáttal takarózik. Néhány lassú perc és elindulunk végre.

Általában nem alszom a buszon.

Szeretem ilyenkor csodálni a szembejövő sávban mellettünk elrohanó hatalmas teherautók volánjainál ülő arctalan sofőröket, akik nálam is korábban keltek, nyomják a gázpedált, sebességet váltanak, és hosszú órákon, napokon, heteken keresztül mennek, mennek előre rendületlenül, aztán fordulnak és teszik ugyanezt, megint csak órákat, napokat, heteket adva cserébe a kilométerekért. Szeretem, hogy az emeletes Neoplan utasainak nagy része már az első kanyarokban elalszik, és hogy a hámozott narancs illata leszáll minden egyes karfára, ülésre és fejtámlára. Az erdők mélyén megint csak besötétedik, azokat magunk mögött hagyva újra nappali a világ, jobb kanyar, bal kanyar, emelkedő, és falutábla, sebességkorlátozás, autós pihenők. Átlátom ilyenkor a fél országot Egerszegtől a fővárosig, enyém a Balaton, az M7-es, a félig kész körgyűrű, az összes benzinkút, minden, ami az út mentén és mögött terül el, egészen addig, ameddig a szem ellát.

Anyám, a gondoskodó anyám mindig tejet csomagol egy félliteres műanyagüvegbe az útra. Meleg még, amikor valahol a Balaton mentén lecsavarom a kupakot. Jólesik, kicsit megnyugtat, ellazít ebben a nagy rohanásban, hisz ma még annyi mindent meg kell tenni, meg aztán az este is későn kerültem ágyba, fel sem akartam reggel kelni, de most már jobb. Sokkal jobb. Előveszek egy füzetet, egy tollat, s írni kezdek, szedem össze a betűket rendezve, mi mindent is kell ma még bent a cégnél összehozni, hiszen Egerszegről most egyenesen a munkába igyekszem. Az eredmény elszomorít. Temérdek dolgot kell ma még a nyakunkba venni, s csak halkan, nagyon halkan, valahol ott legbelül sóhajtok. De csak egy picit. Azt is csak szabadkozva, mert igazából szégyellem a dolgot.

Dollárban meghatározott fizetésem van, és magyar viszonyokat nézve már akkor nagyon sokat kerestem, amikor kezdőként még hiányzott 2 egész vizsgám a diplomához. Kinézek az ablakon, felpillantok a papírlapról. Iskolába igyekvő, hátizsákos tinik állnak egy megállóban, buszt remélnek ők is, minél hamarabb persze, hiszen, ha nem változtak nagyon a dolgok, akkor még ők is az óra előtt kell, hogy bemásolják a hétvégi házi feladatot valaki mástól, akinek több türelme, ideje, és komolyabb képességei voltak az előző napokon.

Visszapillantok a felhúzott térdeimen összeterelt betűkből életre kelt feljegyzésekbe, eszembe jut, hogy Szlovákiába megyek hamarosan, vonatjegyet kell rendelni, meg szállást foglalni a Tátrában valahol Poprád környékén. Szeretem, nagyon szeretem, hogy a jó fizetés mellett utazom is szerte a Kelet-Közép-Európa-Világban, repülőn, vonaton és autóbuszon. A munkámnak köszönhetően rengeteg érdekes emberrel találkozom és olyan dolgok részese lehetek, aminek csak kevesek mások.

Apám annak idején kevés híján elsírta magát, amikor kiderült, hogy egy komoly cégnél kapok asszisztensi állást. A fizetésemet és a körülményeimet el sem akarta hinni, álomszerű volt a számára sokáig mindaz, ami akkoriban velem történt. Persze nekem is furcsa volt, hogy az egyik héten még a gyárban dolgozom és várom az ebédszünetet, aztán a másikon meg már a fővárosban tárgyalnak velem arról, hogy mire lenne szükségem a minél eredményesebb munkához.

A cég amúgy egy alapítvány, ahol a régió ügyes-bajos gondjain próbál meg egy magánember úgy segíteni, hogy a személyes vagyonának nem kis részét arra költi, hogy az alapítványain keresztül ezek az országok is megtanulhassák, mi is az a demokrácia, a nyitott, polgári társadalom.

A mi egységünk közösségi házakat hoz létre Magyarországon és a volt kommunista országokban, egyesületeket, szervezeteket támogatunk, segítjük őket, hogy ez a világ szép lassan meg is lássa, ne csak nézze őket - mint ahogyan azt eddig tették itt nagyon sokan.

 A bajok általában Budafok környékén kezdődnek.

A legtöbb Nemzeti Sport addigra elveszti aktualitását, egyre gyakrabban csengenek a telefonok, elfogy a hámozott narancs, a Fantából ismeretlen helyre távozik a szénsav, pont olyan érthetetlen módon, ahogyan elveszti szép lassan minden türelmét és megértését a mellettem, előttem és mögöttem ülő többi utas. Ma reggel valahogy a kelő nap is elfogyott, elmaradt valahol, mire ide eljutottunk, szürkeségüket fitogtató felhők trónolnak az égen, sokan vannak, és úgy tűnik, hogy maradnak is. Néha meglódul a busz, olyankor sikerül kilométereken át, jó tempóban ostromolni a fővárosba vezető utakat, aztán pedig mohóságunkért egy negyedórás aktív helyben állással fizetünk valahol a reggeli forgalomban, hirtelen torpanva meg, úgy, mintha végleg tennénk. Körülöttünk sorstársak százai, akiket munkájuk, szabadidejük, vagy egyszerű unalmuk Pestre szólított ezen a hétfő reggelen is. Ilyenkor már se olvasás, se kába ébredezés, sem pedig a szembejövő sáv forgalmának méla szemlélése, csak egyszerű, határozott mérgelődés, néha egy kevés hányinger, és fogadkozás, hogy legközelebb a vonatot választjuk. Nagyon kellene végre egy jó kávé, rengeteg tejjel, cukorral, egy kevés mézzel és persze hidegen. “Nemsokára”- biztatom magamat, már nincs sok vissza. Minden rövidke szakaszért perceket kér a reggeli csúcsforgalom, s ahogyan lassan mégiscsak beljebb jutunk, úgy méri egyre és egyre drágábban a leküzdhető távolságot. Balra, kicsit mögöttünk, egy nagydarab tejes-autó vezetője szerint, ha a gázpedált nem is, a dudát minden körülmények között lehet nyomni, él is ezzel a jogával, meg persze integet, és átkozódik, ahogyan csak bír, és talán nem csak én vagyok az egyetlen, akit mosolyra fakaszt. Most már tudom, hogy kibírom ezt a pár kilométert, s várok türelemmel, kényszeredetten, beletörődve mindenbe.

A Délihez érkezünk meg aztán kicsit később, az utolsók között szállok le a buszról. Most már nem bosszant semmi, átlendültem azon a ponton, hogy minden apróság béklyót kössön a perceimre. A Deák térig hoz a metró, onnan csak átvágok a parkon a Kempinski előtt, a József Attila, aztán pedig az Október 6. utca, az egyenruhás biztonsági őrök, a bal oldali lift, a még sötét folyosó, a 407-es ajtó, fogas, megint a folyosó, konyha és kávé, rögzítő, bejövő fax, e-mail, valami egyszerű cigányzene a kis-magnóból, miközben átnézem a postát.

Otthon Zalában mi soha nem laktunk a cigány-telepen.

Egyesek szerint nincs, meg, hogy nem is nagyon volt már annak idején sem, amikor még nagyon cigányosak voltak a cigányok, olyan igazi, ahogyan én szoktam mondani “gyakorló cigányok”.

Öregapámat, apám apját Gyulának hívták, bár Péter volt a neve. A Kajla Gyula. Jómagam csak egyetlen képem láttam őt, azt is nagyon régen, talán még Négus bátyáméknál, aki apám legidősebb testvére. Világos zakóban van az öreg, bajszos, enyhén kopaszodik, bár csak deréktól felfelé tartotta meg a fényképész az örökkévalóságnak, az kitűnik így is, hogy alacsony egy emberke volt, zömök, egészséges tekintettel a szeme mélyén.

Apám nagyon büszke volt rá, hisz bár írni, olvasni soha nem tanult meg, lovai voltak, kocsija, meg aztán olyan munkája, ami miatt bizony megbecsülték mindenfelé az emberek. Fuvaros volt, Szombathelytől Kanizsáig, Lentitől Keszthelyig járta a megyét, végezte a dolgát becsülettel. A születésem után halt meg egy pár hónappal, s bár unokája volt már akkoriban nem is egy, apám szerint úgy örült nekem, mintha a legelső, a leginkább várt lettem volna a sorban. Apám szerint a tisztességre tanította őt mindig is. Arra, hogy küzdjön a javaiért, s hogy a cigánysága a legnagyobb kincs. Apám persze próbálta megőrizni, és továbbadni mindezt, és főleg mindig úgy, ahogyan az csak az erejéből leginkább tellett. Tudom, hogy ezek a gondolatok most pont olyanok, mint akárki másnál, aki visszaemlékezik a saját cigányaira, (a saját örményeire, mohikánjaira, magyarjaira, székelyeire) de egyáltalán nem elcsépelt dolog, illetve én nem érzem annak, mert ha eszembe jut az, hogy apám miből, hogyan és mire jutott, akkor bizony be kell látnom, mindenféleképpen rászolgált arra, hogy ezt így és itt most leírhassam.

Az NDK-ban dolgozott évekig, megtanult németül, elvégzett 2 ipari iskolát is. Érdekes, hogy akkoriban szerinte ez nem volt különösebben nagy szenzáció, többen is tanultak a cigány barátai és ismerősei közül, hogy ha minden üzlet, amibe fognak megbukik, legalább egy szakmát ismerjenek, és elmenjenek dolgozni valahova. Ma már csak egy benzinkút fekszik azon a réten, ahol ő felnőtt annak idején. A város északi felében, kilométerekre a belvárostól, állítólag egy nagyon összetartó, erős közösség kapaszkodott egymásba hosszú-hosszú évtizedeken keresztül. Furcsának tűnhet, de a helyet valóban Nekeresdnek hívták és hívják ma is.  Hihetetlenül hangozhat az is, hogy cigány színjátszó-kört alakították már a 70-es években Egerszegen a cigányok, próbáltak, felléptek, turnéztak, sikeresek, kedveltek voltak.

Apámék négyen voltak testvérek, kor szerint Négus, Baba, apám és Bandi.

Kajla Gyula büszke volt rájuk nagyon, próbált megadni mindent, amit a kor, a rendszer és a hagyomány megkövetelt, vagy megengedett, ahogyan én látom, felemás sikerrel. Apám gyakran emlegeti ma is, hogy 2 ipari iskolát is kijárt az általános után, sőt a dolgozók gimnáziumnak is nekiállt, egy pár hét után azt viszont otthagyta, könnyebbnek hitte volna a dolgot. Köszörűs-marós-ként dolgozott éveken át a Ganz-Mávag egerszegi gyárában. Néha bevitt magával.
Nagy, irtózatosan nagy gépek, munkacsarnokok, szigorú portás, viccelődő munkatársak. Egyszer, talán én még nem is éltem, lecigányozták a gyárban. Sírt miatta. Sokáig megtartotta magának, de egyszer, nem is tudom már, hogy miért, de elmesélte. Voltam talán már 10-12 éves is, elcsodálkoztam nagyon, nem hittem volna, hogy az én apám sírni tud, vagy tudott ilyen dolgok miatt. Nem kérdeztem rá, nem vártam, hogy magyarázza el, miért is van, az, hogy saját gyarlóságát szóvá teszi, miközben éjjel-nappal másról sem beszél, csak arról, hogy a cigányságunk a legnagyobb kincsünk ebben a világban, és, hogy a szívünk mélyén “ős-cigányoknak” kell lennünk mindannyiunknak. Később rájöttem, az számít igazán, hogy emberként milyennek tudjuk megmutatni magunkat. És ezt a gázsók értékelni fogják.

Sziasztok,

Nos, nem bantam meg, hogy belevagtunk ebbe a blogos dologba, mert hogy oktober 23 ota eddig 640 latogatoja volt az oldalnak - tegnap kozel 100! - szoval koszonom mindenkinek, aki kivancsi volt eddig ram.
Sok visszajelzes eddig nem nagyon van - az index foruman kivul - de remelem, hogy sokatoknak azert ertekes az, amit itt talaltok.

Delutan ujabb resz jon a Vihartanc-bol.

Addig is a legjobbakat mindenkinek.

Mindekozben a ciganyban nincs igazan szo a halalra.

Oktober 27 - szombat.

Koszonom a biztato szavakat, meg a bizalmat azoktol, akik szeretnek, hogy egyutt is probalkozzunk helyi dolgok megoldasaban.

Ma delutan jonnek ujabb reszletek majd a Vihartancbol - remelem, lesztek boven, akik visszaneznek majd es kivancsiak lesznek a folytatasra.

 

Oktober 25, 2012 - Az Arpad-hidtol eszakra.

Nos, ez a blogosdi a jelek szerint egeszen sok mindenre hasznalhato, es bar javasolt kormanyzati intezkedeseket meg nem tettem ide fel (hamarosan...), addig is elkezdhetjuk megosztani a tervezett konyvet.
Ne, ne kerdezze senki, hogy mi ertelme van, magam sem tudom, de arra biztosan jo lesz, hogy nehany idetevedo olvasoval megosszam, es talan egy-egy velemeny is megszulessen majd.

1.

Kezdet és vég - minden és semmi

 

Kezdjük azzal, hogy mindennek vége.

Nagyon vége. Síri csendben, úgy, hogy itt már semmilyen visszhang nem dereng a fülek számára és a süket néma csendben most mindenkinek rá kellene döbbennie: nincs tovább. De tényleg, innentől már semmi sincs tovább. Cigányul azt mondanám: Gátá – Náj kháncsi ábá khátár.

Mondjuk az is igaz, hogy az örök optimisták, meg az elkötelezett szabadelvűek szerint a minimális esély is esély, ezért aztán, aki hinni akar benne mégis, az nagyon halkan, magában mélyen talán tényleg bizakodjon még egy kicsit – sőt, bátorítandó őket, bevallom: nagy ritkán, egy-egy gyengébb pillanatban még magam is megteszem. De közben valahogy mégis – vívódás vagy sem –, le kell, hogy írjam újra: vége. Vége, vége, vége. Százezerszer is vége.

 

Ennyi volt és pont. Egy szemernyivel sem megy tovább ez a dolog.

Egyszerűen azért, mert minden erő és minden szereplő elfogyott. Mindazon források, amik az elmúlt egynéhány esztendőben erőnek, és mindazon személyek, akik pedig valódi szereplőnek tűntek, azok semmi érdemit nem voltak képesek felmutatni eddig. Nem, éspedig azért nem, mert egyszerűen kevésnek bizonyultak. Forintösszegben és tudásban egyaránt.

Ha visszatekintünk, akkor láthatjuk, hogy volt 20 év, amit a Jóisten kegyelméből kiérdemelt ez a társadalom és annak mindenkori kormányai, de a jövő sajnos már nem tartogat újrakezdést. Nincs több próbálkozás. Legalábbis most egy darabig, jó pár évig, egynéhány évtizedig biztosan nincs. Valami teljesen másnak a megteremtése ugyanakkor még talán igenis eljöhet majd egyszer, de újra nekiveselkedni, újra neki kezdeni annak, és úgy, amit és ahogyan ebben a nyomorult húsz évben talán senki sem akart igazán, nos, az teljesen felesleges mostantól. És nemcsak, hogy új kezdet kell majd. Egy teljes másik dimenzió, egy másik univerzum, vagy talán egy másik élet is akár.

Ha igazán őszinték vagyunk, akkor mindenki tudja és magában el is ismeri, hogy az elcsépeltnek tartott szólamok, felvetések és javaslatok pártszínekről függetlenül a jövőben is elcsépeltek, olcsók és feleslegesek lesznek cigányügyben, ezért aztán arra kérek mindenkit, akinek a munkáját, szabadidejét, kényszerű sorsát megtölti a jövőben is ez a kérdéskör: ne nagyon bizakodjon, a cigányügy megbukott.

Sokkal több víz zúdul a csónakba, mint amennyit kimerni tudunk – illetve akarunk –, ez pedig azt jelenti, hogy a csónak el fog süllyedni. Fogalmazzak egyszerűbben? A cigányság integrációja meghaladja az állam, a saját felzárkózásukhoz szükséges ráció, motiváció, egyszerű belátás pedig meghaladja a cigányok többségének erejét. Nincs pénz, nincs általános akarat, és a jelek szerint nincs igény olyan felvetésekre, szakmai innovációra sem, amelyekkel pótolni lehet, illetve lehetne azokat. (Ez utóbbi mindig is egy fontos kérdés: ha az állam nem ad politikát, nem ad pénzt, akkor legalább azt engedhetné, hogy új, olcsó és hasznos felvetések helyi szinteken megvalósulhassanak. Az elmúlt húsz év szomorú mérlege sajnos az is, hogy csak elvétve kaptak lehetőséget a legrátermettebbek és a leginnovatívabbak, akiknek a céljaihoz, elképzeléseihez nem kellettek volna milliárdok, vagy kétharmados döntések, ugyanakkor tényleg akarták volna, hogy változzanak legalább helyi szinteken a dolgok.)  

 

Aztán kezdjük, illetve folytassuk azzal, hogy szóba hozom: húsz éve nem illik kibeszélni a cigányok közül. Húsz éve mindenki makacsul tartja magát ahhoz a hazug és roppant szomorú, már-már tudathasadásos állapothoz, hogy ne beszéljünk őszintén, sokszor még magunknak sem, mert azzal csak a gázsók előítéleteit erősítjük, a cigányságot pedig eláruljuk. Holott mindenki, aki ebben és ebből él tudja, látja, érti, hogy sokszor tényleg mennyire igazuk van a gázsóknak. Mert nagyon sokszor sajnos valóban igazuk van. De nem, mi konokul, gyerekes módon csak bizonyos dolgokat akarunk észrevenni (pl. a rasszista, de legalábbis biztosan előítéletes többségi társadalmat), és letagadjuk a csillagokat is az égről. Hazugságról nem akarok beszélni – még valaki talán magára veszi! –, elég itt most szimplán a tagadás is, ami viszont legalább akkora vétek, legalább akkora béklyó mindannyiunk számára. Tagadunk, mert nem akarjuk látni, nem akarjuk elismerni. Ha meg mégis, mert nem lehet elnézni mellette tovább, akkor pedig mindenki más hibáztatható, csak mi magunk, a cigányok nem. Vagy, ha valahogy már ez is megkerülhetetlen, akkor meg csak részben vagyunk hibásak, és mint valami imamalomban, egyfolytában hajtogatjuk, hogy valójában nem rajtunk múlt, a többségnek kellett volna jobban odatennie magát. Fájhat biztosan, de a felelősség ismeretlen szó nagyon sokunk számára. 

És ezt sajnos a többségi társadalom pontosan megéli. Nem kell a fejükbe erőltetni. Nem kell a gyűlölt médiára hagyatkozni. Nem kell semmi külső ráhatás. Nem kellenek a radikálisok sem hozzá. Elég csak megélniük az egymást követő napokat, heteket, hónapokat és éveket – tudnak, látnak, éreznek ők mindent. És ezért én nem tudok haragudni rájuk. Pusztán azért, mert megélik sok helyen minden nap, hogy hogyan is áll jelen pillanatban ez az ország és a cigányügy – végtelen ostobaság lenne ezt a szemükre vetni. Addig, amíg nem jogellenes ebben az országban előítéletesnek, sztereotípiákkal telinek lenni, addig biztosan. 

 

Szóval nincs kibeszélés, vagy legalábbis jó lenne, ha nem lenne – a kisebbség szemlesütő többsége, illetve az őket képviselni vágyó szűk értelmiségi elit szerint legalábbis. Nehogy már itt bárki cigány is alátámassza, megerősítse mindazt, amit a gázsók megélnek, milyen világ is lenne az?! A borsodi vajda ugyanakkor mégis megtette, bátran kiszólt többször is, ami után ő már nyilvánvalóan csak a cigányokat eláruló szélsőséges fél-náci lehet a valójában nem is létező cigány értelmiségiek szemében, miközben pedig csak egyszerű dolgokat kérdezett. Azt vetette fel például, hogy ha Miskolcon 10 vagyonellenes bűncselekményből 7-et cigányok követnek el, akkor az jelenti-e azt, hogy lenne bizony bőven feladata, felelőssége mindenkinek, aki a cigány felzárkóztatásban érintett, azaz, ez a kérdés cigány-ügy-e, vagy sem? Vagy, ha az útszéli kurvák jelentős része szintén cigány, mintahogyan a futtatóik is, akkor az megint lehet-e olyan kérdés, amelyben a cigányság felzárkózásában érintett embereknek dolguk, feladatuk, felelősségük és számon kérhetőségük lenne? Meglehetősen egyszerű kérdések, amelyekre a társadalomban sokaknak igenis nagyon egyszerű válaszuk lenne, illetve bizony van is. Egyszerű kérdésekre egyszerű válaszok kellenek – de sajnos pont ez a fajta tiszta, őszinte és józan beszéd hiányzik ma a leginkább. Ha a többség pedig megválaszolja ezeket a kérdéseket (és a válaszok mellett további reakcióként megszavaz például egy radikális pártot, vagy elköltözik mellőlünk), akkor ezek a történések rosszul esnek, látványosan fájnak a roma elitnek, valamint a minket, cigányokat mindenáron megvédeni kívánó gázsó értelmiségnek, hiszen ezekkel is csak a többségi társadalom velünk szembeni ellenséges magatartása bizonyítható. Ugyanakkor ennek a furcsa, szűk körnek egy ideig megint lesz saját belső késztetése és indoka arra, hogy higgyen a megvalósíthatatlan vízióikban („lesz eredményes roma integráció, ha letörjük a rasszizmust”), illetve együttesen küzdhetnek mindannyian olyan feladatok ellátásáért, amelyek évek óta nem aktuálisak már.

 

Hogy mindenki megértse, hozok egy érdekes párhuzamot.

Nem vagyok örmény. És szégyellném magamat, ha jobb elfoglaltságot, vagy tisztább missziót nem találva magamnak éjjel és nappal az örmények jogaiért küzdenék. Főleg, hogy tényleg nem ismerem őket, nem tudom, hogy valójában kik ők, mik ők, miért azok, amik – de azt valahol már olvastam, láttam, hogy az összes Somethingian szereti a komolyzenét, és sok köztük a sikeres sakkozó, vagy zeneszerző, vagy karmester. Groteszk és nevetséges lenne – ha éppenséggel nem ez történne ma cigányügyben. Sokan, túlságosan sokan is értenek hozzánk és töltik meg a mindennapi harcaikat azzal, hogy értünk küzdenek. Kényelmes fővárosi karosszékekből, elméletek mögé bújva. Olyan emberek, akik visszautasítják a cigány-bűnözés kifejezést – mert szerintük etnikai alapon minden cigány-embert megbélyegez az, aki ezt kimondja – de azt bármikor mosolyogva elismerik, hogy a cigányok értik a zenét és a szerelmet. Azaz, szerintük etnikai-genetikai alapon a negatív tulajdonság nem létezik, harcolunk ellene – magam is ezt mondom amúgy, a géneken semmi sem múlik – de a szép, pozitív jellemzők akár még igazak is lehetnek. Mert biztosan a vérünkben van a zene, a lábunkban a bugi, az ágyékunkban az elemi erejű szexualitás. Mert cigányok vagyunk. Álságos és végtelenül szomorú.
 
Ha továbbmegyünk, akkor el kell hangoznia annak a gondolatnak is, hogy egyébként valahol talán itt kellene kezdeni az egészet, ha bárki is komolyan szeretné venni majd ezt a nagyon hosszúnak tetsző expedíciót egyszer.
Történetesen ottan, abban a pontban, abban az origóban, hogy a mai, közel milliósra becsült cigány közösségek egyes jellemzőit nevezhetjük-e valóban cigánynak? Hogy elgondolkodunk-e végre azon, hogy ezek a jellemzők – legyenek negatívak és pozitívak vegyesen – vajon tényleg jellemzik-e a mai magyar cigány-közösségeket együttesen? Hogy egyáltalán, kik azok, akikről beszélünk? Hogy nevesíthetjük-e őket? Hogy egy cigány-telepet cigány-telepnek lehet-e nevezni?  Hogy a cigányok egyáltalán egységes társadalomnak, egységes kisebbségnek tekinthetők-e ma Magyarországon, és hogy hogyan is lehetne felismerni végre azt, hogy mik azok a szempontok, amelyek alapján igenis számosan vannak azok, akik megcáfolják a velük szemben megfogalmazott előítéleteket? Ez utóbbihoz viszont beszélnünk kell akkor mindenekelőtt arról, hogy milyennek lát minket a többségi társadalom, és ezekre kétféle reakció lenne majd adható: elismerjük azt, ami valóban igaz, de ugyanúgy megcáfolunk végre minden olyat is, ami nem jellemezheti egyszerre a magyar társadalom közel egytizedét.

E-mail hozzam:

istvan.forgacs@gmail.com

 

Az elobb ertem haza Revkomarombol - meg egyszer koszonom a szervezoknek.
Sajnos nem tevedtem, a szlovak oldalon ugyanazok a gondok ciganyugyben, mint itthon, azzal a kulonbseggel, hogy naluk 5 millio emberbol vannak 500 ezren a ciganyok, nalunk meg 10 milliobol 700 000-en.
Megint megkaptam, hogy radikalis vagyok, masok szerint meg az egyetlen, aki meri tisztan latni a dolgokat.
Talan egyik sem, de az mindenkeppen jolesik, hogy vannak, akik nemcsak itthon ertik, hogy mit es hogyan is akarok megertetni az emberekkel.

Itthon nagyon koran elkezdodott a kampany, es lesznek komoly meglepetesek. Tovabbra is vallom, a Jobbik elindul kozepre es a ciganyugy lesz ebben az igazi mozgaster, a szocik meg kimennek egy kicsit jobbra. Barmit is mondanak most, nekik ott van keresnivalojuk, foleg az orszag eszak-keleti reszeben.

Pisti vissza akar menni a kosarmeccsre - talan o is szeretni fogja a csapatot. Negy evesen ez egy jo kezdet, mire felno, talan lesz megint egy valamire valo csapatunk is... :)

 

A tegnapi sok okossag utan csak annyit erdemes megjegyezni, hogy a kormanyellenes erok nagyon koran kezdtek el hajrazni, ebbe bele fognak gebedni mar a tavaszra, es nem tudnak kitartani a vegeig - ami onnan meg egy egesz ev...
Bajnai egeszen bator volt, de nekem jobban tetszett volna, ha maga irja a szoveget...
Ugyanakkor nem lehet hiteles ez az ember azok elott, akiket egyetlen dolog tartott ossze tegnap: az Orban elleni gyuloletuk.
20 %/ban "balliberalis" budapesti "halado gondolkodasuak" voltak, a maradek 80% pedig a panelok es berhazak nepe volt - Demszky es Gyurcsany-arvak.
Ez a tomeg (most a helyszinen talan 30 000 ember, az egesz orszagban talan 100 000) nem sok mindenre lesz eleg.

 

Kiserleti adas.
Zalaegerszeg, 2012, oktober 23.
Kod es kod es kod.
Nyertek a kosarasok 3 napja - Pisti elso meccse egeszen izgalmasra es kulonlegesre sikerult.
Az USA-ban mindenki nyugtalan - nem csoda, hiszen nem egyertelmu az elnokvalasztas vegkimenetele...
Itthon is mindenki nyugtalan - soha ilyen koran meg nem allt neki az orszag kampanyolni.
A konyvvel most elbizonytalanodtam - kozel kesz vagyunk, de nem tudom, hogy tenyleg a feje tetejere kell-e allitani megint mindent ciganyugyben...

Holnap este Revkomarom - elore is koszonom a meghivast a szervezoknek.