Újabb részlet a Vihartáncból.
Most Csatkára megyünk.

14.

Istenek, angyalok, mindenféle földi csodák

A minap jártam Csatkán.

Csatka az a hely, amelyről sokáig csak meséket, legendákat, túlzónak tűnő hozsannás elbeszéléseket hallottam. O sunto than – a szent hely. Volt, aki azt mondta, Csatkát az Isten kimondottan a cigányoknak teremtette, és a szent forrás, a szent kút vize azért tör fel a völgyben már emberemlékezet óta, hogy erőt, egészséget, áldást és szerencsét hozzon az oda minden évben elzarándokoló cigányok ezreinek. Sokan talán nem is tudnak róla, de itt van, megélhető minden évben, és része ez is a mai cigány-  illetve általában a magyar kultúrának.

Amúgy Csatka nem az egyedüli hely, amelyet szent búcsújáróhelyként ismernek el a cigányok, ott van pl. Mátraverebély és Szentkút, de Csatka talán a legjelentősebb, és a leginkább tisztelt, leginkább felkeresett.

Érdekes és izgalmas amúgy ez a kérdéskör is, mármint a cigányok és a vallás/isten kapcsolatáról. Sok a  vita arról, hogy mennyire is vallásosak a haza cigány közösségek, de az kétségkívül tény, hogy az elmúlt években megerősödő kisegyházak mellett a katolikus vallás volt leginkább az, amely valamilyen hitéletet kínált a cigányok százezreinek. És most a hitélet kifejezés tökéletes ide. Nagyon fontos, hogy tudjuk, ez elsősorban hit, nem pedig szigorúan vett vallás kérdése. Ugyanakkor viszont még soha nem láttam olyat, hogy az Istent ne félték volna azok a cigányok, akik között én magam jártam, és ne ismerték volna el mindig, minden pillanatban, annak végtelen hatalmát, igazságosságát és cigányok iránti szeretetét. Mert a cigány közösségei százai igazából ebben is hisznek. Hát abban, hogy szereti őket a Mindenható. És ez azért érdekes nagyon, mert, ha valaki már bálványokkal, istenekkel, rendezi be az életét, végtelen hatalmat adva azok kezébe, miért ne rendelje hozzá azt is, hogy ez a végtelen hatalom jóra fordítódik az adott isten részéről? Jogos okfejtés, hm? Éppen ezért aztán olyanná is alakítja a cigány-ember sok helyen, sok közösségben az égi hatalommal bíró isten jellemét, hogy az szeressen, és ez a szeretet legyen az alapja annak, hogy a támogatását adja az egyszerű földi halandók számára. És ha ez így van, akkor mindezek után valószínűleg sokkal kellemesebb úgy felébredni és elaludni nap-nap után, hogy a felettünk álló végtelen hatalmak szeretnek, segítenek bennünket.

Az egyik Kusturica film (Cigányok ideje) elején, a legelső képben, szakadó eső alá téve, egy régi rossz katonai mikádóba bújtatott, szakadt ernyő alatt ázó cigány férfi megmondja a legnagyobb igazságot az isten és a cigányok viszonyáról:

“Az Isten, az itt volt lent a földön… Igen. Itt lent.

De nem bírt a cigányokkal, ezért aztán inkább felment az Égbe.”

Groteszk, ijesztő, vagy éppen talán kedves kép, döntse el mindenki maga. De arra igenis utal, hogy az isten valójában egy régi barát. Vagy nem is, inkább egy olyan koma, igen, azt hiszem ez a legjobb szó rá, egy valódi koma, egy cimbora, akinek végtelen a hatalma, aki általában segítő szándékkal jön, és akihez soha, de soha nem szégyen fordulni.

A templom természetesen szent hely (legalábbis a cigány közösségek többsége számára), a pap, a plébános szent ember, a kereszt szent ereklye. A cigányok nagy része viszont mégis ritkán jár templomba, mint ahogyan szó szerinti ima is ritkán hangzik el a részükről - a fiatalabb korosztály esetében legalábbis biztosan. Fohász viszont annál több. Ott belül érzik ők sok esetben az istent, akinek a szíve mindig nyitva van feléjük, és a cigány-ember mindig is tudja, hogy a Mindenható végtelen hatalma, jósága és segítő szándéka vele lesz, illetve vele marad örökké. A lovári közösségekben én számtalanszor megéltem azt, hogy az isten az a személy, akit a cigány-ember nagyon közel érezhet magához, és aki általában eljön hozzá, ott van vele mindig, minden pillanatban. Sőt, talán még meg is vendégelheti, asztalához ültetheti otthon a konyhában, vagy valamelyik közeli kircsimában. Sört, vagy pálinkát fizet neki, és közösen merengenek a világ dolgain. Az általam ismert lovári cigány-ember ilyenkor szenvedélyesen magyaráz, túlzó frázisokba esik, nagyokat jajgat, méltatlankodik, hangosan nevet, majd öklömnyi könnyekkel sír, és persze megteheti, hiszen tudja, hogy egyszerű modora nem sérti a vendégét.

Az Isten persze nagyokat hallgat, néha bólint, és alig láthatóan csóválja a fejét.

Ha a cigánynak rendben mennek a dolgai, szép háza, családja, gyarapodó napjai, komoly vagyonai vannak, akkor erőt, egészséget és szerencsét kér az elkövetkezőkre is, persze alázattal, de kellő határozottsággal. Kér minden bajtól, gondtól, betegségtől, balszerencsétől való komoly védelmet, és mindezért persze nagyon hálás, sőt, talán nincs is nála hálásabb ember a világon.

Ha a cigány gondoktól terhes, akkor viszont igazán elkel a segítség. Munka kellene, pénz, kevéske étel, ami az asztalra jut, egészség a gyereknek, mert bizony sok volt már a nélkülözésből. Bizonygatja, hogy jobb napokat érdemelne, mert méltánytalan mindaz, amit ez a világ ilyenformán nyújtani tud, de ha itt van az isten, akkor az majd segíthet, hiszen eddig is segített mindig, ha kellett.

A cigány tiszta szívvel hiszi azt, hogy a dolgai baj esetén fordulnak majd, és ami nagyon fontos, ritkán kér számon bármit is. Ha elveszti vagyonát, gond, bánat emészti fel napjait, akkor is leül az istennel, és megbeszéli vele a dolgokat.

Meseszerűnek tűnhet most ez is az olvasónak, de a valóságban számos lovári közösségben ez pontosan így van. Pontosan ezt érzik, és pontosan ez alapján alakul ki az istennel való, generációkon átívelő viszony.

Csatka pontosan illik ehhez az egész miliőhöz, ehhez az egész felvezetéshez. Búcsújáróhely, csodatévő hely, az isteni hatalmak és a cigányok nyilvános fóruma. Már egészen kiskoromtól része volt az én életemnek is, még úgy is, hogy viszonylag későn jutottam csak el oda.

Persze hallottam addig is fantasztikus történeteket Csatkáról. Az egyikben állítólag volt nap, amikor szakadó esőben is több ezren mentek el a Szűz Máriát köszönteni, s egyikük, ahogyan a völgy felé igyekeztek, egy padon ülve egy öreg cigányt és kezében tartott, talán pár hónapos kisbabát látott. Az eső persze csak esett és esett nagy-nagy vigasztalanságban, és állítólag amíg mindenki bőrig ázott, addig az öregre és a gyermekre egy csepp eső nem sok, annyi sem esett. A legenda szerint a cigányok csak álltak és álltak, tátott szájjal nézték a mosolygó öreget, meg a szótlan babát, vetették a kereszteket. Kezdet és Vég ült azon a padon azokban a percekben, egymásba kapaszkodva, kiegészítve és összekötve egymást.

Persze a csoda is olyan dolog sok-sok cigány-ember életében, ami ha nem is a mindennapok velejárója, de azért ott van mindig a levegőben, szembejön, megtalál minket. Pár éve magam is láttam valamit, ami torkon ragadott, és napokig, hetekig velem maradt. Lenyűgöző és félelmetes volt. Olyan, mint egy álom, amelyből felébredve csak csodálkozunk bele a nagyvilágba forró tarkóval, kábán, hitetlenkedve, az éjjeliszekrényre tett pohár víz után nyúlva.

Az én történetemben a cigány-ember feleségét azzal vádolta meg valaki, hogy megcsalta a férjét, s talán nem is egyszer. Ez nagyon komoly dolog, hiszen a házasság szentsége a nők részéről természetes dolog kell, vagy kellene, hogy legyen egy házasságban. A férji nem nagyon csinált semmit a dolgok igazolására, vagy cáfolatára, egyszerűen csak megvárta a búcsú napját Csatkán. Úgy gondolta, hogy a szent helyen, a szent napon minden elhangzott szónak is szentnek kell lennie, és megesküdött a kápolnában, elátkozva magát és az asszonyt is egyszerre.

Annak igazolására, hogy szavait mennyire is komolyan gondolja, s, hogy mennyire nyitott szívvel fordul az isten és Szűz Mária felé, térdre rogyott a bejárat előtt kevéssel és térden csúszva tette meg a 10-12 métert az oltárig, miközben valami félelmetes sírás szaggatta belülről.

“Megcsaltál? Mondd meg, de komolyan, itt vagyunk az Isten előtt, most nem lehet elhallgatni az igazságot, mert nekem ugyan hazudhatsz, de a Szűz Máriának soha! Mondd meg, jaj Isten, segíts szerencsétlen fejemen, itt vagyok, nézd a könnyeimet, nézd,  a szívemet kiteszem ide eléd, ha kéred, mondd meg, mit csináljak? Jaj, nekem, szégyen öreg fejemen, hol vagy asszony, most meg kell mondanod, megcsaltál, vagy sem? Hol vagy, ne bújj el a cigányok mögött, gyere ide azonnal!

Azt mondod, hogy nem? Megkérdezem még egyszer… Szóval azt mondod, hogy nem, hallja mindenki, nézz a szemembe, hallod?!

Ha mégsem mondanál igazat, akkor az halljon meg, aki neked a legkedvesebb, érted, aki neked a legkedvesebb…! Ha viszont igazad volt végig, akkor verjen meg az Isten engem azért, amiért ilyen súlyos átkot szórok rád, csodálatosan te merav, ne kímélje érte csóró, pusztulat fejemet…”

Filmszerű volt. Mintha csak megrendezte volna valaki. Álltam, néztem, és az jutott eszembe, hogy ilyet talán soha máskor nem láthatok. Az igazi átok, az igazi isten elé járulás.

Sokan valószínűleg csak mosolyogtak volna rajta, engem viszont nagyon megfogott, magával ragadott. Félelmetes volt. Mintha végtelen hatalmakkal, iszonyatos, határok közé egyáltalán nem szorítható erőkkel játszott volt a templom padlójára szorult ember.

Szinte megállt a Földgolyóbis forgása, hihettük sokan a templomban, semmi nem mozdult, semmi semmire nem reagált, csak a cigány-ember kapkodta zihálva a levegőt. Suttogva ismételte az agyam is egyfolytában az egyetlen szó, ami akkor ott eszembe jutott: őrület.

Az egy évvel későbbi búcsú viszont még ennél is furcsább, ennél is kacifántosabb történéseket rejtegetett.

“Idén már most többen vannak, mint tavaly ilyenkor, nem gondolod, István?”

A Ford lassan mászik fel a fűvel borított domboldalba, amelynek tetején már parkoló autók tucatjai sorakoznak. 

“Nem is tudom” - válaszolok alig hallhatóan. Igazából nem is nagyon figyelek oda Dezső kérdésére, a “nem is tudom” általában jó válasz minden alkalommal. Az eget kémlelem, esőt jósoltak, nem örülnék neki. Egy egész nappal vagyunk a születésnapom előtt - szeptember első hete van.

Születésnap, mégis, semmi különösebb izgalom, inkább fáradság és mérgelődés szinte minden végett. Ma még csak szombat van, majd holnap, vasárnap este lesz 24 éve annak, hogy megszülettem. Az a nap 1976 szeptemberének első vasárnapja volt, amely vasárnap abban az évben pontosan a csatkai búcsút is jelentette, ami sokak szerint végtelen szerencsét jelent majd a sorsomban. Van benne valami - sokszor állt mellém és lökött előbbre, segített sok mindenben az élet során a vakszerencse.

Egy kisebb bukkanó megdobja a Focust, talán én is magamhoz térek egy csöppet, nyúlok a kameráért, s amíg helyet találunk végre az autónak, magamra terítem a kabátomat, kikapcsolom a telefonomat.

Tavaly amikor itt jártam életemben először, teljesen lenyűgözött a táj, a hatalmas erdők borította domboldalak, a sötétszürke felhők az égen, és az a levegő, amelybe talán még kapaszkodni is lehetne. Mintha csak Zalában lennék…

Dezsővel amúgy együtt dolgozunk, ő egy roma civil szervezet vezet K-en, és évek óta komoly barátság van közöttünk.

Lassan indulunk el a völgy felé, miközben szinte mindenhonnan csak cigány szót hallunk. A parkoló, ahol az autót hagytuk persze nem egy kiépített dolog, gyakorlatilag egy nagy mező a domb északi oldalán, ahonnan még felfelé kell gyalogolni, hogy a domb déli oldalán, egy kisebb fennsíkot magunk mögött hagyva egy régről maradt, kitaposott ösvény levezessen a kápolnához minket. Itt fent, a dombtetőn vernek sátrat minden évben a lacikonyhások, akik húst hússal kínálnak, valószínűleg már évek óta járnak ide és kitapasztalhatták, hogy az evésnél kevés dolog fontosabb az ide érkező cigánynak, így aztán kínálnak is mindent, amit lehet.

Kicsit hátrébb, lassan már ereszkedve, az ösvény két oldalán van kipakolva a bazár-sor, amely a bóvlitól elkezdve a méregdrága Mária szoborig mindent kínál. Szentképek ezrei, gyertyák százai, elképesztő formákban és méretekben, a legnagyobb, az oldalán Máriát ábrázoló festménnyel nem ritkán 10-12 000 forint körüli összegért cserél gazdát. Rózsafüzérek csokrai, porcelán és műanyag figurák, imakönyvek, Biblia, vízipisztoly és törökméz.

Az egészet, ahogyan egyre lejjebb ereszkedünk a völgyben, körbefogja egy több száz éves erdő, szinte ránk borul az összefüggő lombkorona. Furcsa dolog, hogy kevéssel vagyunk dél után, de szinte szürkületi sötétség fogadja a völgy mélyébe érkezőket. Lassan, alig észrevehetően megered az eső, halkan, finoman teszi. A fák törzsébe nevek és dátumok vannak vésve, és egyáltalán nem bántó az összekarcolt fák testének látványa, sőt, hosszú perceken keresztül szemeznek velünk, és találok több évszámot is a 60-as 70-es évekből itt hagyva, de aztán akad egy 1930 körüli kéznyom is, amitől tisztán és egyszerűen meghatódom.

Szeretnék több tucat barátot most magam köré, hogy ők is lássák ezt az apró csodát, ezt a múltból itt maradt halk sóhajtást. Aki a fába véste az évszámot, meg a nevét, az valószínűleg már nem él. 70 évvel ezelőtt nem tudom, hogy hitte-e, hogy majd az ezredforduló környékén még mindig sokan, rengetegen leszünk, akik folytatjuk a hagyományt, eljövünk Csatkára és ideidézhetjük egy pillanatra őt is, de ha bízott benne, szerette volna, akkor nem hiába tette.

Örülök, hogy a része lehetek ennek a percnek.   

A kamera nálam maradt, veszek is vele nagy serényen mindent, amit érdekesnek, vagy izgalmasnak találok, bár közben elkeveredem Dezsőéktől egy kicsit.

Észreveszek egy kisebb csoportot a kút körül, és először kicsit távolabbról, majd egyre közeledve hozzájuk veszem szalagra őket. 10-12 fős társaság, férfiak, nők vegyesen. Először az idősebbek lépnek oda a kútfőhöz és merítik a vízbe a tenyerüket, mossák az arcukat és hosszú-hosszú, mély kortyokban isszák a vizet. Aztán a gyerekek jönnek, van, aki fel sem éri még a kávát, de ott van, nyújtja a tenyerét, és az asszonyok megmossák az ő arcukat is, nem marad ki senki a társaságból. A férfiak némelyike kigombolja színes, mintás ingét, előbukkannak a szőrös mellkasokon feszülő láncok, keresztek és medálok. Ők katonásan szétvetik a lábukat széles terpeszben, kicsit előrehajolnak, könyékig merítik a karjukat a kútba és merik a vizet az arcukra, homlokukra és nyakukba. A víz persze végigfolyik a vállakon, de egy kevés jut a hátakra is belőle, majd a halántékokon lüktet végig, és meg-megakadva, de lecsorog a mellkasokon. Láthatóan kipirulnak tőle, és egy kicsit mintha máris élesebben lennének meghúzva a kontúrjaik.

Az asszonyok ez alatt megtöltik a kannákat, műanyagüvegeket, és akármilyen velük lévő alkalmatosságot, amiben majd vizet lehet hazavinni az otthon maradottaknak, a betegeknek, a kibékülésre váró haragosoknak. Fentről, a domb tetején feszülő fennsíkról lecsalja a báli zene hangjait a szél, és én mosolyogva próbálok közelebb menni hozzájuk.

A csoport, ha csak lassan is, de elindul végre a kúttól, éppen felém tartanak. Próbálom az arcokat venni. Lováriak, ez már messziről is látszott rajtuk, így, a kamerában viszont egyértelművé válik. Szépek. Nincs rá jobb szó, ezt csak így tudom most megfogalmazni, és feleslegesen is magyaráznám, hogy mi az a szépség bennük, amit látok, de jólesik rájuk néznem. Egyikük, egy fiatalabb férfi, nagy színes ingben és fekete szövetnadrágban, észreveszi, hogy kamerázom őket.

- Vegyél fel minket is phrala, áldjon meg a Jóisten, itt vagyunk, halló, vegyél fel mindenkit!

Mire befejezi a mondatot, már a többi férfi is integet, meg kiabál, míg a legkisebbek egyszer csak megiramodnak felém, visítva akarják megnézni közelebbről is a kamerát. A lányok, asszonyok egy kicsit szabadkozóbbak és visszafogottabbak, bár a középkorú, kicsit testesebb asszonyok el-elszólják magukat, a legkisebbeket próbálva egy kicsit megfegyelmezni. Leállítom a kamerát, leveszem a szemem elől. Végignézek a lassan odaérő embereken s a legközelebbi, középkorú cigánynak nyújtom a kezemet, s köszöntöm is őket.

-O drago sunto Del te zhutij tumen ande but bersa, zorasa, bakhtesá, sastipesa!

-Te zhutij vi tut, taj tjo csáládo, népo, sakones, kon drágoj tuke! Khatar avilan?

Érdekes dolog az nagyon, ahogyan a cigányok egy része – főleg az oláh cigányok –, ha ismeretlenként találkoznak is, a második, harmadik mondatukban már arra kérdeznek rá, hogy honnan is jön a másik. Ennek persze számos oka is lehet, de az egyik legszebb motívum ebben a dologban talán az, amikor kiderül, hogy közös ismerős révén nekik már régóta ismerniük kellene egymást, vagy egész egyszerűen rokonok. Igen. Ilyen talán sehol máshol a világban nem fordul elő, és fantasztikus ereje van, hogy például Magyarországon akárhol megtörténhet az, hogy rokonokra bukkan az ember, olyan helyeken, ahol aztán egyáltalán nem várná. Történt ilyen már velem  Pécs és Mohács környékén, mint ahogyan tavaly télen Mátészalkán is. Ha valakit éppen csak megismerek, és azt mondja, hogy például Eger környékéről jön, akkor első dolgom megtudni, ismeri-e azokat a cigányokat, akiket én ismerek Egerben, nem-e rokona valamelyiknek, s ha bizony kiderül, hogy ez is, meg az is, akkor az már több mint megelőlegezett bizalom. És erre a megelőlegezett bizalomra komoly szükség van, mert ettől érezhetjük erősnek és idegenként is ismerősnek magunkat. Csatka ehhez tökéletes helyszín. Erős, méltóság, és egy olyan saját, belső világ, amelyet jó lenne megmutatni, de közben tudjuk azt is, hogy bizonyos szempontból örökre a miénk, cigányoké marad.

Akit amúgy nagyon érdekel, az sok mindent megtalál a neten, illetve örömmel látom bármikor Csatkán a búcsú idején -  ha időm engedi, idén biztosan ott leszek.

Sokan vagyunk,  több ezren. Dezsőék mellett számosan mások is jöttek K-ről, akik viszont szervezetten, autóbusszal érkeztek. Többeket ismerek közülük, és ez magabiztossá tesz az egész délután során, hiszen mindig akad társaságom, mindig van valaki, akivel éppen megoszthatjuk a búcsú legjobb pillanatait.

Mire besötétedik, elkezd esni az eső. Itt most véget is ér a számunkra talán a nap. Dezső int, elindulunk a parkolóban váró Ford felé, miközben még el-elbúcsúzom egy-egy ismerőstől, mielőtt visszaszállnak a buszra. Ők megvárják majd a vasárnap reggelt, és csak akkor indulnak el hazafelé. Mint valami zarándokok.

8 óra körül járhat az idő. A kényesebbek már tényleg indulnak lassan, köztük mi is, hiszen holnap még dolgozni kell, hiába lesz vasárnap, be kell mennem az irodába, meg aztán Dezső gyerekei iskolába mennek majd hétfőn reggel, rájuk is oda kell figyelni. Az eső mindinkább megered, ami ugyan nem szegi kedvét a dombtetőn még javában mulatozó cigányoknak, minket viszont végérvényesen rávesz arra, hogy indulni kellene. Éjfél körül érjük el K-t. Ternipét hallgatunk az úton, és jólesik, hogy a szakadó esőben nem sietünk, nekünk kedves muzsika szól, és, hogy jégkrémet majszolunk, amit valamelyik Shell kútnál vettünk. Mintha csak hazafelé tartanék magam is - ezt érzem most, aminek van is alapja, hiszen, ha K-en ér az este, akkor általában Dezsőéknél alszom. Megszoktuk már ezt így, talán meg is haragudnának, ha nem így csinálnánk.

A telefoncsörgés valamikor hajnali fél háromkor ébresztette elsőnek Marikát, Dezső feleségét, aztán pedig az egész családot. Kétségbeesett, eltorzult, hang szakad ki a kagylóból, szinte könyörög Dezsőnek:

-Dezső, jönnöd kell azonnal! Könyörgöm, gyere azonnal, gyere Dezső, nem tudom mi lesz velünk, itt veszünk el mindannyian, gyere, kérlek, könyörgöm!

-Jól van, nyugodj meg, de egyáltalán mi történt veletek?

-A Viki, a Viki, jaj, vissza kell hoznunk, Te jó Isten, mi lesz vele, jaj, nekem, leveszi az Isten a fejemet, gyere, gyere, gyere kérlek, Dezső,, mit csináljak most… Gyertek azonnal!

-Jó, de mi van most, még Csatkán vagytok? Nem értek semmit…

-Elrabolták a Vikit! Érted, elrabolták, megszöktették, valami pestiek voltak, mit csináljunk, Dezső, ide kell jönnöd, azonnal… elvitték a cigányok a Vikit!

Sokan hihetnék, hogy Dezső ezek után bevágódott az autójába, és mondjuk velem együtt visszarohant Csatkára, hogy megnézze mi is történt néhány órával korábban.

Dezső viszont marad.

Próbál nyugtatgatni a telefonon keresztül, a felesége is el-, elveszi a kagylót, és csak arra kéri a Csatkán még az autóbuszban várakozó és rettenetesen kétségbeesett rokonokat és ismerősöket, hogy várják meg a reggelt, aztán amilyen hamar csak tudnak, induljanak el hazafelé.

Miután visszateszi a kagylót és visszaindul aludni, átfut az agyamon a gondolat: ma éjszaka megszöktettek egy lányt Csatkáról a búcsú kellős közepén… A második évezred első hónapjainak egyikében, egy uniós csatlakozásra váró országban. Ezek is mi vagyunk.

Valamikor fél kilenckor ébredek fel újra, Marika nem siettet, de reggelizni már nincs idő, indulni kell szinte azonnal, mert érkezik a busz a tegnapról még Csatkán hagyott cigányokkal, köztük a megszöktetett lány apjával és anyjával…

Viki, az elrabolt lány 15 éves körüli korban van, tudom meg a Marikától, és még egyáltalán nem volt eladósorban.

Marika furcsamód nem tűnik különösebben izgatottnak vagy idegesnek. Dezső már nincs itthon, ő elment a busz elé a város határára valahova még korán, hogy azonnal segítsen mindenben, amiben esetleg kellene majd a lány családjának.

Kicsit félek az előttünk álló óráktól, hiszen én lányszöktetésekről eddig csak hallottam a rokonoktól, vagy olvastam a romantikus regényekben, de itt most meg fogom élni mit jelent ez egy anyának, vagy apának… Félek tőle nagyon… Gattlifnak érdemes lenne most a közelben megbújnia. Ő egy filmrendező, többek között a Gadjo Dilo alkotója, ami az egyik legjobb film a cigányokról.

Az utcának friss, kellemes íze, szaga, és valahogy hangulata van, ahogyan kilépünk, a tegnapi eső nyomában összegyűlt pocsolyákban már villódzik a reggeli nap, és ízig-vérig érezni a vasárnap erejét. A kocsmához megyünk, amit Dezső öccse, Feri vezet. Kedvelt hely, sokat járnak a cigányok ide, most is itt gyülekeznek az emberek, és nem is kell sokat várnunk, a busz megérkezik végre. Lassan fordul be az utcába, és valahogy még lassabban akar megállni.

A tegnapról ismerős arcok gyűröttek, elmosódottak és nagyon-nagyon fáradtak a hatalmas ablaktáblákon keresztül.

Ahogyan egyszerre megnyílik a busz teste és abban az ajtó, szinte úgy esik ki rajta egy törékeny, megviselt cigány-asszony, szinte négykézláb mászik le a buszról, majd pedig azonnal elfekszik a járda betonján, hiába próbálják többen is talpon tartani. Érthetetlennek hangzik a cigányul és magyarul kevert keserves panasz, szitok és önostorozás-áradat, és bár tudtam, hogy furcsa, nehéz lesz ezt majd végignézni, erre azért mégsem igazán számítottam. Próbálják támogatni, fel-, vagy egyáltalán megemelni, de nehezen megy.

A nagymama kevéssel mögötte, kisírt szemekkel, üvegezett Szűz Mária képpel az ölében. Mint később kiderült, még Vikitől, a megszöktetett unokától kapta percekkel azelőtt, hogy eltűnt volna valaki oldalán a búcsú éjszakai forgatagában. A képet a lány vette, és adta oda neki, “Köszönök mindent nagymama, majd jövök ”, hangzott el egy kedves mosoly mellett, és az óta nem tud róla semmit, azon kívül, hogy talán pesti cigányok vitték el magukkal.

Ahogyan elindul, mind a két oldalról próbálják tartani őt is a körülötte álló cigány-asszonyok, majd hirtelen, szitkozódva kitépi magét közülük, és földhöz csapja a Mária-képet.

A betonba csókoló szentképet borító üveg egy szempillantás alatt robban százezer felé, miközben a kép többször is bukfencezik, amíg megáll valami kerítés mellett a járda belső oldalán.

Én a kocsma ajtajában állok, bámulok csak kifelé, csodálkozom, hogy milyen is tud lenni ez a nagybetűs Élet, hányingerem van, de közben szégyellem magam, amiért ezt kell éreznem. És az is igaz.  hogy nem akarok semmit most, de aztán meg közben meg is szeretném mutatni mindenkinek azt, aminek a része vagyok, sőt, a legszívesebben talán megállítanám az időt – mint oly sokszor, ha valami igazán különlegeset élhetek meg.

Nem sikerül.

Megcsörren a söntéspulton a telefon, határozottan és élesen, jelezve, hogy valami történni fog, hogy tessék felvenni, hogy robog az élet tovább, rajta ülünk, robogunk hát mi is. Filmszerűnek tűnhet, de igen, a megszöktetett lány, Viki telefonált.

Viki szüleinek nincs telefonjuk, a bátyját, Zolit viszont nem mert hívni annak a mobilján. Egyszerűbbnek tűnt a kocsmát hívni, tudta jól, ott lesz ma délelőtt már mindenki. Marika beszél vele 3-4 mondatot, aztán valószínűleg ott, a másik oldalon kiveszik a lány kezéből a kagylót. Férfihang közli, hogy a lány önként jött el, hogy jó helyen van, és hogy semmi baja nem esik. Cigányul beszél a hang, nyugodt, nem ideges, nem fenyegetőzik. Dezső annál inkább. Látszik, hogy nagyon feszíti belülről valami, talán kicsit a saját kudarcaként is éli meg. Ismerősöket emleget Pesten, akik majd megteszik a dolgukat, és hazahozzák a lányt egy fél napon belül, meg hasonlók, viszont akkor abban nem lesz köszönet. Marika hallgatja egy darabig a férjét, majd egyszer csak szelíden, mégis határozottan visszaveszi a kagylót a férfi kezéből. Dezső nem is nagyon ellenkezik. Kiáll ő is a kocsmaajtóba, és néz el, valahova messzire. Közben az asszonyok Viki anyját próbálják csitítani, nem nagyon megy, csak sírni hajlandó, egyfolytában azt emlegeti, hogy rossz anyja volt a lánynak és most az Isten megverte ezért, elvette tőle, mert nem érdemelte meg. Lehetetlen feladat, hogy beleképzeljem magamat Edit helyzetébe, ahogyan itt zokog a lánya után, annyira hihetetlen, szinte groteszk a söntéspult mellett még mindig négykézláb zokogó asszony látványa, és ugyanakkor kevés dolog valósabb most mégis, mint a világ összes fájdalmának gonosz tánca, ahogyan egy törékeny cigány-asszony testét feszítik belülről.

Közben Marika mindent elkövet, hogy valamit megtudhasson a fiú családjáról, vagy, hogy meggyőzze, korrekt módon rendezzék majd a dolgot.

“Hallod, hallod az anyját? Igen csúnya dolog volt, amit műveltetek, nem szégyelled magad?  Igen, így sír az anyja, mert elvitted a lányát. Hova valósiak vagytok egyáltalán?

Hallod, kérdeztem valamit, válaszolj, nem illik ez, mit gondolsz, mi nem teszünk meg mindent a lányunkért? Ne csak hallgass, mondjál is valamit, kik vagytok, mik vagytok, miféle nemzetség a tietek? Hallod? Letette. Halló? Letette a telefont. “

Itt aztán kitör a hangzavar, egymás szavába vág mindenki. A férfiak mind azt emlegetik, hogy legelőször is a telefonszolgáltatóhoz kell menni, ott megmondják, hogy honnan jött a hívás, aztán ha megvan a cím, azonnal indulni kell utánuk kocsival, estére itthon is lesz a lány.

Aztán meg a nők kezdenek el hangosan kiáltozni, hogy hova kívánnak menni a férjeik és bátyjaik, össze ne verjék őket, ki tudja, mi veszély leselkedhet rájuk. Meg aztán miféle cigányok ezek most vajon, kelderások, vagy bugárok, esetleg cerhárok, de van aki sejti, hogy collárok lehetnek, azok gazdag, finom fajta cigányok, nem azért kell, hogy az utcára állítsák a lányt, meg aztán, ha a Viki is önként ment el, mindenféle csőcselékkel nem ül be egy autóba. Jók ezek a gondolatok, lassan nyugszanak a kedélyek.

Közben valaki kitalálja aztán, hogy a Dezső lehet, hogy annyira megijesztette őket, hogy azonnal hazaküldik a lányt, felteszik az első vonatra, és igen, biztos, hogy haza fogják ezek után küldeni rögvest. Nosza, el is szalajtják Zolikát, a lány bátyját a közeli vasútállomásra biciklivel, hogy figyelje az összes Pest felől érkező vonatot, ki tudja, hátha mégis feltették az elsőre. A báty, Zolika egy 18 éves, vékony, magas fiú, most könnyben úszó szemekkel emel be egy féldeci szilvapálinkát, amit nyugtatónak dugtak a kezébe vagy fél perccel ezelőtt, és közben félhangosan mormol maga elé.

“Ki fogom nyírni azt a szemetet”- súgja, miközben talán még a levegő is remeg a szája körül, ahogyan kiejti a mondatot.

“Megölöm, szétbaszom a fejét, beleforgatom a beleibe a kést. Rohadt köcsög. De a Viki minek ment el vele? És leteszi a telefont, a görény. Szétbaszom a fejét, meg fogom ölni, legyen bárki is.

Nem szólok, az jut eszembe, ki az, akinek nem születnének hasonló helyzetben hasonló gondolatok a fejében?

Viki anyját közben elvitték az asszonyok az orvoshoz, és mi, itt maradt férfiak, akik lassan-lassan tényleg megnyugodunk, fél szemünket egyfolytában a telefonon tartva hallgatunk nagyokat, s a nehezen múló várakozásban csak nagy ritkán hangzik el egy-egy mondat.

Én közben végiggondolom, hogy ez most mennyire hagyomány és érték, illetve mennyire béklyó? Magam is láttam tizenéveseket házasodni, sőt, talán én is elvehettem volna egy meseszép lányt – komoly vagyonnal, komoly helyi megbecsüléssel, amihez persze nekem is fel kellett volna mutatnom valami hasonló vagyont és hasonló megbecsülést. Szervezni több száz fős lakodalmat, és olyannak mutatni magamat, amilyen talán soha nem leszek. Ez az a pillanat, amikor megint megköszönöm apámnak, hogy olyannak nevelt, amilyenné lettem. Hogy nem erőltette rám azt, amit nem akartam szívből, de azt sem engedte, hogy teljes értetlenséggel álljak ezek előtt a dolgok előtt. Értem, látom, megélem őket. Senkitől nem akarom elvenni. De sokszor éreztem már: a cigányságom nem a kötelezőnek tűnő elemeken múlik. És ezt is az apám értette meg velem igazán.

Közben nem történik semmi, telnek az órák, és nekem nemsokára indulnom kell vissza, Pest felé, holnap hétfő, belefáradtam ebbe a két napba rendesen. A cigányok is megnyugszanak, többször felemlegeti valaki, hogy a colár cigányok az egyik legtisztességesebb fajta, és ezek itt most azoknak tűnnek, szóval csak rendben lesz majd a dolog valahogy, igen, biztos, hogy így lesz, segít    Isten, velünk van és nem hagy el sem minket, sem pedig a Vikit.

Tipikus, vagy sem, de hetekkel később egy kisebb kézfogót szervez a két család, és mindenki áldását adja a frigyre. Viki mosolyog, a fiú szimpatikus, Edit is leginkább csak arról beszél, hogy bár nem így akarta, de ha Viki ezt az életet, ezt az utat választotta, akkor legyen, ő továbbra is megpróbál mindent megadni majd neki.

Debrecen, kollegiumi szoba, tobbnapos borosta.
Ma kiderul, hogyan is allunk kiado-ugyben.
Marmint az egyik kiado-ugyeben, mert keresem tovabbra is az osszes olyat, amelyiknel szoba johetne, hogy a Vihartanccal kezdjen vegre valamit.
Erdekes volt az Ulpius-szal valo affer: kozoltek, hogy naggggggyon sok a kezirat, nem ernek ra. Mondom, hogy dzsippo tema, erre mondjak, hogy az nem erdekes annyira...
A Librivel talaly ilyenkor mar egeszen jol alltunk, aztan megvettek a Helikont, es akkor egy kicsit elbizonytalanodtak.
Ma ugyanakkor valoszinuleg jon erdemi visszajelzes egy masik, jol ismert kiadotol, de azt mar elore jeleztek, hogy ha igen, akkor is kellene forras a nyomdai dolgokra, kb. 150-200 000 forint. Ha ezen mulik, akkor az meglesz, attol nem kell tartani, hogy emiatt ne jelenjunk meg, csak vallaljak fel.

Szoval igy valahogy.

Mindesetre lehet, hogy ma meg dobok fel egy reszletet belole, tortenetesen talan majd eppen a Kontaria cimu fejezetet.

Vegul megirom meg azt is, hogy tegnap megszuletett bennem a gondolat, hogy ha megjelenik a kerdest kerdesre halmozo Vihartanc vegre, akkor biztos, hogy megirom majd a valaszokat adni probalo masodik reszt is, Vihar utan cimmel.

 

Ma mar nem akartam uj bejegyzest tenni, de valahogy egy par gondolat nem hagy nyugodni.

Eloszor is szomoruan kell belatnom, hogy hamarabb, sokkal hamarabb eljutottunk abba a pontba, ahova eleve nem kellett volna, de ha mar itt vagyunk, akkor nagyon jol meg kell neznunk, hogy hol is vagyunk eppen...

- A menu:
Koalicios kenyszer 2014-ben, aminek koszonhetoen Nagykoalicio, es amely utan a Jobbik teljes ellenzekbe (es ellenallasba) fog vonulni. Az orszag jelentos - de foleg az eszak-keleti, es kelet-keleti - resze teljesen elhetetlenne valik, es a helybeli tehetetlenseg sulyos tragediakhoz, pogrom-kozeli allapotokhoz, veres etnikai konfliktusokhoz fog vezetni. Felelost majd konnyu lesz talalni, de olyan allapotok szakadnak az orszagra, amelyek elorehozott valasztasokhoz fognak vezetni 2016 kornyeken.

- B menu:
Koalicios kenyszer 2014-ben, amit egy Fidesz - Jobbik koalicio fog feloldani - abban az esetben, ha addigra a Jobbik vallalhato lesz a Fidesz szamara. Ehhez letisztult es ertheto kommunikacio kellene nekik, az idiotak elhajtasa a part kornyekerol es valodi konszolidalcio, valamint komoly szakmai munka. A ciganyugy komoly mozgaster lehet, de csakis szakmai alapon. Ugy, ahogyan senki korabban.

- C menu:
Koalicios kenyszer 2014-ben, amit egy Fidesz - LMP koalicio fog feloldani, felteve, hogy addigra valodi karaktere lesz a latens-SZDSZ partnak. Jobbik viszonyok lasd, mint az A menuben.


Hat, ez var rank mostantol kedves barataim. Mindenki dontse el, hogy melyik tetszik neki a legjobban.

En egyetlen dolgot igerhetek: a kovetkezo honapokban megprobalok valaszokat is adni vegre arra, hogy ciganyugyben mit kellene majd barmelyik - azaz, mindegyik - partnak csinalnia vegre.
Remelem, a leheto legtobb part meg is fontolja es fel is vallalja majd azokat 2014-re.
Addig meg remenykedjunk, hogy kihuzzuk valahogyan a tavaszig.

Ujabb reszlet a Vihartancbol.
Meg mindig az egykori publicisztikakbol szemezek, es megint egy olyat, amelyet korabban senki nem olvashatott meg:

Kicsik és nagyok – akkor és most

2009. június 18.

Nem került publikálásra

 

„Ketten játszottak az udvarban, egészen hátul, a kert első fái között. Egy kislány és egy kisfiú, egyik sem volt idősebb nyolcesztendősnél. A fiú egy fadarabbal négyszöget rajzolt az agyontaposott földre, három, négy méter lehetett minden oldala. A kislány figyelmesen nézte a fadarab útját. A karjában kis játék baba lapult.

– Azt szeretném, ha először az ágyat rajzolnád meg, rettenetesen álmos a kicsi, alig tudja nyitva tartani a szemét.

A fiú felegyenesedett, összehúzott szemekkel vizsgálta a vonalakat, aztán belépett a négyszög közepébe.

– Csak beszélsz összevissza!

Az egyik vonal mellé három vonallal berajzolta az ágyat.

– Most az asztalt… – mondta a kislány.

– Azért a kályhát rajzolom be először, s legközelebb a bútorokat, és csak azután a falakat…

Továbblépett, és egymás után rajzolta a köröket, kockákat – szekrényt, kályhát és a többi bútorokat. Aztán eldobta a fadarabot.

– Menj, és kösd meg a kutyát!

A kis kuvasz körülöttük lebzselt. Amikor a kislány közelebb lépett hozzá, félrefordított fejjel tekintett fel.

– Gyere Bodri… most már játszunk, addig te szép nyugodtan itt maradsz – egyik fához vezette, és gyors ujjakkal hozzákötötte.

– Jaj, istenem, milyen késő este van már, és az én emberem még mindig nincs idehaza, a kicsit sem fektettem még le, istenem, de szerencsétlen vagyok!...

– Kész? – kérdezte a fiú.

– Megyek már, megyek…

A babáját ringatva a melléhez szorította, és belépett a szobába. Egy pillanatra megállt, és visszanézett a másik gyerekre. Az zsebre dugott kezekkel nézte.

– Gyerünk, gyerünk, gyerünk…

Az ágyhoz lépett, és óvatosan lefektette a babát. Melléje térdelt, falevelekkel betakargatta, aztán nagyot sóhajtva melléje dőlt.

– Jaj, a derekam, sohasem lesz vége ennek. Aludj, csillagom, én is alszom azonnal, apuka is hazajön mindjárt, és hoz valamit az ő csillagának…

Cirógatta a gyermek arcát, aztán a haját. A baba szemei kékek voltak, bután bámultak az égre. A szájáról lekopott a festék, csak itt-ott ült egy piros foltocska. A fiú megfordult, és úgy, ahogy volt, zsebre dugott kezekkel, a kerítéshez ment. Hátát nekivetette a deszkának. A kutya magasra vetette a farkát, fejét egészen oldalt fordította, és a fiút nézte.

– Öreg Bodri – szólt rá a gyerek. – Mindjárt elengedünk, de te elcsavarogsz, ha nem veled játszunk…Rántsd meg a kötelet!

A kutya felcsaholt, és jobbra-balra ugrálva rángatni kezdte a kötelet.

– Én édes Istenem! Istenem, mikor szabadítasz már meg… – hallatszott a kislány motyogása a játékszobából. A fiú odatekintett. Kezét kivette a zsebéből, és kiegyenesedett. Kigombolta végig az ingét, két tenyerével beletúrt a hajába, fejét hátravetette, és szemét az égnek emelve felkiáltott.

– Huuu… keserves Isten… – tántorgó lábakkal, erre-arra dülöngélve megindult a szoba felé. Belekezdett valami énekbe, aztán abbahagyta, felordított:

– A keserves világ… fuj, betyár Krisztus!...

– Édes istenem, Szűz Máriám… – mondogatta a kislány, és összetette a tenyerét, mintha imádkozna. Aztán felemelkedett, és a baba fölé hajolt.

– Aludj, egyetlenem… nincs semmi baj!

– Hejj… – Kint a fiú kiköpött a földre. Bizonytalan, részeg mozdulattal beletörölt az arcába, mintha szét akarná morzsolni az orrát.

– Nyisd ki!... – kiáltotta a szoba felé.

A kislány fölemelkedett, az arcát a kezébe temette, vállai rázkódtak, úgy tett, mintha sírna. Tétován, ijedten lépett erre-arra, mint aki nem tudja, mit tegyen. Közben szétnyitott ujjai közül figyelte a fiút.

– Nyisd ki! … Bezárta, a jó istenit… Nyisd ki az ajtót, te! …

A lányka a négyszög oldalához szaladt, és a lábával eltörölte egy darabon a felrajzolt vonalat.

– Jaj, dehogy zártam… Dehogy zártam…!

– Ott dögölj meg, ahol vagy… – tántorogva közeledett a nyíláshoz, de mielőtt belépett volna, megingott, és ott haladt keresztül, ahová a szekrényt rajzolta.

A kislány elvette a kezét az arcáról, és kacagni kezdett.

– Megint a szekrényen jössz be…

A másik visszatámolyogva, újra nekiindult az ajtónak…

– Bestia, minek zárod be, mondtam, hogy nyitva álljon. Hányszor mondtam már…

– Jaj, teremtőm – mondta a kislány, és maga elé tartott kezekkel hátrált az ágyhoz.

– Feküdj le, ne kiabálj, mindenki felébred…

– Majd lefektetlek én, lefektetlek én, megállj…

– Ne kiabálj, az isten szerelmére… Gyere, levetkőztetlek…

– Mars! …

– Segítek, csak ne kiabálj… felébred a kicsi… gyere szépen,

Egészen a fiú mellé lépett… egymásra néztek. A leánynak barna szeme volt, a fiúé kék, mint az ég, vagy akár a játék babáé az ágyon. Egymást nézték pár pillanatig, aztán a fiú megszólalt, halkan, hogy alig lehetett hallani.

– Most akard levenni a kabátomat…

Kabát nem volt rajta, az ingért nyúlt a kislány.

– Gyere, feküdj le…

– Feküdjek le, mi?…

– Jaj, istenem, miért teszel tönkre – aztán vékony gyermekhangja sírásba gördült. – Keserves, nyomorult élet!

Megfordult, és a gyermek mellé vetette magát. Arcát a karjába temette, és zokogott. Ha valaki messziről hallja, azt hitte volna, felnőttnek a sírását hallja.

– Bőg! Aztán holnap végigjajgatod az utcát, hogy megvertelek…

A kislány mondani kezdte, mintha sohasem akarná abbahagyni.

– Hagyj engem, hagyj engem…

– Fogd be a szád…

– Hagyj engem, hagyj engem…

A fiú odatámolygott hozzá.

– Elhallgatsz végre?...

Megmarkolta a lány ruháját, és rángatta, míg le nem húzta az ágyról. A kislány felkapta a fejét.

– A hajamat kell fogni – suttogta.

– Amióta levágták, nincs mit fogni rajta – suttogta a fiú is, de elengedte a ruhát, és igyekezett belemarkolni a másik hajába, ami rövidre volt vágva, szinte olyan rövidre, mint a fiúé, mert már nyár volt.

Húzni kezdte végig a földön. A kislány feltérdelt, és összeszorított öklökkel védekezett.

– Eressz! – kiáltotta.

A fiú szemben állt a nappal. Arca pirosra gyulladt.

A bőre finom volt és érintetlen, de a szemei kegyetlenül összehúzódtak, és idegenül ültek homloka alatt, mintha odalopták volna.

– Fáj! – kiáltozott a kislány, megfeszítette a testét, és kiszakította magát a szorításból. A fiú mozdulatlanul nézte, karjait lelógatta az oldala mellett, és szemei egészen megszűkültek. Aztán elindult a lány után.

– Bestia…

A kislány kinyújtott karokkal védekezett. Lábuk alatt felgyűrődött a föld, széttúrták a megrajzolt vonalakat.

– A gyermek!

A kislány megtántorodott. Egyensúlyukat vesztve végigvágódtak a földön. A fiú mély, hosszú lélegzetet vett, aztán körültekintve, halkan rászólt a leányra.

– Én most elalszom, és te akarj levetkőztetni…

A hasára fordult. Karját a feje alá tette, és dörmögve, érthetetlenül motyogva lehunyta a szemét. A kislány megigazgatta a haját, ujjaival elrendezgette az összeborzolódott kis tincseket, aztán négykézlábra ereszkedett, és óvatosan a fiúhoz mászott. Végigtapogatta az ingét, nadrágját, kifordította a zsebeit, kődarabok, kulcs, kis spárga, színes üveg hullottak a földre.

– Nincs semmi – mondta halkan –, nincs neki pénze – és kezébe temette az arcát.”

 

Sánta Ferenc: Kicsik és nagyok

 

Szinte mindig nehéz megszólalnom, akárhányszor is olvasom el a nagyszerű író közel 30 évvel ezelőtt megjelent novelláját. Végtelen hálával tartozom neki, hogy segítségül hívhattam egy pár saját gondolatomat megalapozandó a fenti sorokat tőle, hiszen úgy érzem, ezekkel együtt igazán hiteles mindaz, amiről szólni akarok.

Sánta Ferenc műve döbbenetesen kortalan. Fájdalmasan a mai világunk képe is lehetne akár, azé, amelyben pedig mindenki szerint maga a nagybetűs tragédia mindaz, amikről olvashattunk. Kár, hogy közben meg is éli mindenki valahol azt (közvetlenül, vagy a televízión, nyomtatott sajtón keresztül), hogy a mai vidéki, külvárosi Magyarország szinte fuldoklik valami megrázó anyagi és lelki nyomortól. A ki-kicsapó kisebb és nagyobb erőszaktól, az egymással párhuzamosan, egyszerre megtelő lelencházaktól és kocsmáktól, az uzsorásoktól, a totális depressziótól, a kilátástalanságtól.

Közel 30 évvel ezelőtt jelentek meg a fenti a sorok. 30 év alatt felnő egy második és megszületik egy harmadik generáció. És bár ez nem különösebben cigánykérdés, ha valaki elsősorban a roma közösségekben látja mindezeket, azt nem csalja meg a saját a szeme. Sajnos nem. Ahogyan a novellában a gyermekek újra játsszák a szüleik egy-egy estéjét, ugyanúgy végig-, és újraélik a rendszerváltás óta a cigánygyerekek számos helyen a saját szüleik életét. Ami aztán az egyetlen minta lesz majd az ő gyermekeik számára is másfél, két évtizeddel később.

 Komolyan kérdezem, senki nem fogja fel, hogy ebbe bele kellene végre valahol avatkozni? És tudom, erre majd mondják sokan a liberálisan gondolkodók közül, hogy majd ha lesz munka, meg integrált oktatás, meg befogadóbb magyar társadalom, akkor majd ez megváltozik. Én viszont azt vallom, a családokon belül kiosztott súlyos pofonok, a ballagási ünnepségből eredő tömegverekedés, a Mónika Show és a Joshi Barat valós behívottjai, a leköpött és megvert tanárnő akár kitalált, vagy egykor volt történetek, és szereplők is lehetnének. Sajnos sokkal inkább azt kell elhinnünk, hogy a jövőt is jelentik majd még, legalábbis addig biztosan, amíg nem sikerül végre az egyének, családok, közösségek minimális és elvárható felelősségéről beszélni végre. Egy uniós államban ez nem lehet, nem szabad, hogy tabu legyen többé.

Bízom benne, egy következő kormány megérti majd ennek a fontosságát. És, hogy az akkori ellenzék nem fogja szegénységellenességgel vádolni, ha megpróbál végre tenni valamit. Főleg, hogy kis túlzással ők, a mostani kormánypárt(ok) fordultak szembe az elmúlt években a legszegényebbekkel, és árulták el az ő felnövekvő gyermekeiket. Holnap már ne akarják megmenteni őket.

Politikai célból meg főleg ne.