Vihartanc - 3. reszlet.

2.

Origó

 

Korán van még.
Így, a májustól búcsúzkodva persze nem annyira bántó, sőt akár kedves, barátságos is lehet a hajnali fél hat tudata, és persze sokkal inkább, mint mondjuk valamikor a sötét és szürke november derekán. Segít most ebben a dombok közé lassan-lassan bekukkantó kelő nap, az első, halványan a földre lehelt árnyék-népek és árnyék-házak néma, békés születése, a kávéillat, a puhán meleg péksüteménybe rejtett fahéj, lekvár és kakaó íze.

Az ilyen hajnali órán még nem nehéz az embereket csoportokba rendezni. A többség munkába igyekszik, délelőttös műszak arckifejezés szinte mindenkin, várja őket valahol egy csarnok, egy üzem, egy főnök, egy beosztott, egy szekrény, egy büfé, és a mindezt kibélelő 8-12 órányi munka. Kinek jobb, kinek rosszabb. A főiskolai sikertelen utolsó vizsgám után nem mehettem államvizsgázni, és az évismétlés idejére apám engem is közéjük küldött, “csak hogy szokjad az életet, fiam” alapon, így aztán két és fél hétig én is a hajnali sárga buszokon ülve zötyögtem be a város keleti dombjai alól a déli dombok tövében fekvő gyárba. Tetszett, hogy blokkoló-óra van, hogy fehér köpenyben kell dolgozni, hogy önállóan pénzt keresek, s hogy milyen felemelő érzés a délutáni napsütésbe kilépni kettő után 20 perccel. Kellemesen fáradt voltam olyankor, és azt éreztem, hogy valamit én is hozzátettem egy nagyon nagy egész létrehozásához. Persze ezt a “nevel az élet, fiam, kell ez neked a sok tanulás után” aspektust is tudtam volt szeretni az elején. Érdekes ez az “elején” dolog, mert ennek a 2 és fél hétbe rejtett életre nevelő programnak csak eleje volt, közepe semmi, és 20 nap után egyszer csak vége szakadt. Amilyen hirtelen belecsöppentem, ugyanolyan váratlanul ért a befejezés lehetősége is.

Ők, akik most szállnak le a 10-es buszról a szemközti megállóban, biztosan többet tudnának mesélni erről, hiszen ki tudja, talán már évek óta neveli őket az élet. A táskák mélyén szinte még melegen, táncot jár az üvegbe zárt citromos tealé. Szalámis szendvics kerül majd hozzá, paprika, paradicsom, bizakodás. Annak idején szinte a legszerencsésebb emberek egyike voltam a világon. A főiskolai felvételimen a legkönnyebb tételt húztam, és az írásbelimen a mögöttem ülő fiú fél mondata is kellett ahhoz, hogy 108 pontom legyen 106 ellenében és felvegyenek az Államigazgatási Főiskolára. Meg aztán ezzel a gyári munkás dologgal is úgy akarta a Sors, hogy az első adandó alkalommal lelépjek, menjek tovább, feljebb, előrébb. Egy alapítványhoz kerültem mesébe illő kalandok és véletlenek után.

Onnantól tartozom a másik hajnali csoportba. Az utazók kiváltságosnak tűnő sokaságába. Ott vannak a buszpályaudvarokon, a peronok mentén és a jegypénztárak, meg az újságos standok előtt, a taxikra várva a kapualjakban, vagy talán még többsaroknyi távolságban, kétségbeesetten sietve még. Türelmetlenül cigarettázva, fáradtan, izgatottan, unottan és fájdalmasan, meg persze hosszan, nagyon hosszan, szerelmesen búcsúzkodva.

Ma széldzsekibe csomagolta legtöbbjüket a hűvös reggeli szél, sokukon praktikus edzőcipők és túrabakancsok, oldal, háti, féloldal- és fél-hátizsákok, retikülök, öv- és diplomata táskák, kisebb bőröndök, Nemzeti Sport, Nők Lapja, egy Matematikai Feladatgyűjtemény, meg talán egy Shakespeare dráma a kezekben. Nézem az arcokat. Hozzám hasonlóan állva aludna most, ha megtehetné mindenki, mindazok a lusta disznók, akiket nem vitt el a tegnap esti utolsó járat, és aztán most a hajnallal küzdünk, hogy visszafelé mozogva az időben utolérjük valahol a messzi nagyvárosban az elméletileg már tegnap elutazott, és ott még békésen alvó saját magunkat.

Még áll a busz, halkan duruzsolva melegszik a motor, a hajnali pára már az ablakokra lehelve. A lassan napvilágra kerülő világból mind többet mutat meg a reggel, és lassan mindenki helyet talál, ülést állít, kabáttal takarózik. Néhány lassú perc és elindulunk végre.

Általában nem alszom a buszon.

Szeretem ilyenkor csodálni a szembejövő sávban mellettünk elrohanó hatalmas teherautók volánjainál ülő arctalan sofőröket, akik nálam is korábban keltek, nyomják a gázpedált, sebességet váltanak, és hosszú órákon, napokon, heteken keresztül mennek, mennek előre rendületlenül, aztán fordulnak és teszik ugyanezt, megint csak órákat, napokat, heteket adva cserébe a kilométerekért. Szeretem, hogy az emeletes Neoplan utasainak nagy része már az első kanyarokban elalszik, és hogy a hámozott narancs illata leszáll minden egyes karfára, ülésre és fejtámlára. Az erdők mélyén megint csak besötétedik, azokat magunk mögött hagyva újra nappali a világ, jobb kanyar, bal kanyar, emelkedő, és falutábla, sebességkorlátozás, autós pihenők. Átlátom ilyenkor a fél országot Egerszegtől a fővárosig, enyém a Balaton, az M7-es, a félig kész körgyűrű, az összes benzinkút, minden, ami az út mentén és mögött terül el, egészen addig, ameddig a szem ellát.

Anyám, a gondoskodó anyám mindig tejet csomagol egy félliteres műanyagüvegbe az útra. Meleg még, amikor valahol a Balaton mentén lecsavarom a kupakot. Jólesik, kicsit megnyugtat, ellazít ebben a nagy rohanásban, hisz ma még annyi mindent meg kell tenni, meg aztán az este is későn kerültem ágyba, fel sem akartam reggel kelni, de most már jobb. Sokkal jobb. Előveszek egy füzetet, egy tollat, s írni kezdek, szedem össze a betűket rendezve, mi mindent is kell ma még bent a cégnél összehozni, hiszen Egerszegről most egyenesen a munkába igyekszem. Az eredmény elszomorít. Temérdek dolgot kell ma még a nyakunkba venni, s csak halkan, nagyon halkan, valahol ott legbelül sóhajtok. De csak egy picit. Azt is csak szabadkozva, mert igazából szégyellem a dolgot.

Dollárban meghatározott fizetésem van, és magyar viszonyokat nézve már akkor nagyon sokat kerestem, amikor kezdőként még hiányzott 2 egész vizsgám a diplomához. Kinézek az ablakon, felpillantok a papírlapról. Iskolába igyekvő, hátizsákos tinik állnak egy megállóban, buszt remélnek ők is, minél hamarabb persze, hiszen, ha nem változtak nagyon a dolgok, akkor még ők is az óra előtt kell, hogy bemásolják a hétvégi házi feladatot valaki mástól, akinek több türelme, ideje, és komolyabb képességei voltak az előző napokon.

Visszapillantok a felhúzott térdeimen összeterelt betűkből életre kelt feljegyzésekbe, eszembe jut, hogy Szlovákiába megyek hamarosan, vonatjegyet kell rendelni, meg szállást foglalni a Tátrában valahol Poprád környékén. Szeretem, nagyon szeretem, hogy a jó fizetés mellett utazom is szerte a Kelet-Közép-Európa-Világban, repülőn, vonaton és autóbuszon. A munkámnak köszönhetően rengeteg érdekes emberrel találkozom és olyan dolgok részese lehetek, aminek csak kevesek mások.

Apám annak idején kevés híján elsírta magát, amikor kiderült, hogy egy komoly cégnél kapok asszisztensi állást. A fizetésemet és a körülményeimet el sem akarta hinni, álomszerű volt a számára sokáig mindaz, ami akkoriban velem történt. Persze nekem is furcsa volt, hogy az egyik héten még a gyárban dolgozom és várom az ebédszünetet, aztán a másikon meg már a fővárosban tárgyalnak velem arról, hogy mire lenne szükségem a minél eredményesebb munkához.

A cég amúgy egy alapítvány, ahol a régió ügyes-bajos gondjain próbál meg egy magánember úgy segíteni, hogy a személyes vagyonának nem kis részét arra költi, hogy az alapítványain keresztül ezek az országok is megtanulhassák, mi is az a demokrácia, a nyitott, polgári társadalom.

A mi egységünk közösségi házakat hoz létre Magyarországon és a volt kommunista országokban, egyesületeket, szervezeteket támogatunk, segítjük őket, hogy ez a világ szép lassan meg is lássa, ne csak nézze őket - mint ahogyan azt eddig tették itt nagyon sokan.

 A bajok általában Budafok környékén kezdődnek.

A legtöbb Nemzeti Sport addigra elveszti aktualitását, egyre gyakrabban csengenek a telefonok, elfogy a hámozott narancs, a Fantából ismeretlen helyre távozik a szénsav, pont olyan érthetetlen módon, ahogyan elveszti szép lassan minden türelmét és megértését a mellettem, előttem és mögöttem ülő többi utas. Ma reggel valahogy a kelő nap is elfogyott, elmaradt valahol, mire ide eljutottunk, szürkeségüket fitogtató felhők trónolnak az égen, sokan vannak, és úgy tűnik, hogy maradnak is. Néha meglódul a busz, olyankor sikerül kilométereken át, jó tempóban ostromolni a fővárosba vezető utakat, aztán pedig mohóságunkért egy negyedórás aktív helyben állással fizetünk valahol a reggeli forgalomban, hirtelen torpanva meg, úgy, mintha végleg tennénk. Körülöttünk sorstársak százai, akiket munkájuk, szabadidejük, vagy egyszerű unalmuk Pestre szólított ezen a hétfő reggelen is. Ilyenkor már se olvasás, se kába ébredezés, sem pedig a szembejövő sáv forgalmának méla szemlélése, csak egyszerű, határozott mérgelődés, néha egy kevés hányinger, és fogadkozás, hogy legközelebb a vonatot választjuk. Nagyon kellene végre egy jó kávé, rengeteg tejjel, cukorral, egy kevés mézzel és persze hidegen. “Nemsokára”- biztatom magamat, már nincs sok vissza. Minden rövidke szakaszért perceket kér a reggeli csúcsforgalom, s ahogyan lassan mégiscsak beljebb jutunk, úgy méri egyre és egyre drágábban a leküzdhető távolságot. Balra, kicsit mögöttünk, egy nagydarab tejes-autó vezetője szerint, ha a gázpedált nem is, a dudát minden körülmények között lehet nyomni, él is ezzel a jogával, meg persze integet, és átkozódik, ahogyan csak bír, és talán nem csak én vagyok az egyetlen, akit mosolyra fakaszt. Most már tudom, hogy kibírom ezt a pár kilométert, s várok türelemmel, kényszeredetten, beletörődve mindenbe.

A Délihez érkezünk meg aztán kicsit később, az utolsók között szállok le a buszról. Most már nem bosszant semmi, átlendültem azon a ponton, hogy minden apróság béklyót kössön a perceimre. A Deák térig hoz a metró, onnan csak átvágok a parkon a Kempinski előtt, a József Attila, aztán pedig az Október 6. utca, az egyenruhás biztonsági őrök, a bal oldali lift, a még sötét folyosó, a 407-es ajtó, fogas, megint a folyosó, konyha és kávé, rögzítő, bejövő fax, e-mail, valami egyszerű cigányzene a kis-magnóból, miközben átnézem a postát.

Otthon Zalában mi soha nem laktunk a cigány-telepen.

Egyesek szerint nincs, meg, hogy nem is nagyon volt már annak idején sem, amikor még nagyon cigányosak voltak a cigányok, olyan igazi, ahogyan én szoktam mondani “gyakorló cigányok”.

Öregapámat, apám apját Gyulának hívták, bár Péter volt a neve. A Kajla Gyula. Jómagam csak egyetlen képem láttam őt, azt is nagyon régen, talán még Négus bátyáméknál, aki apám legidősebb testvére. Világos zakóban van az öreg, bajszos, enyhén kopaszodik, bár csak deréktól felfelé tartotta meg a fényképész az örökkévalóságnak, az kitűnik így is, hogy alacsony egy emberke volt, zömök, egészséges tekintettel a szeme mélyén.

Apám nagyon büszke volt rá, hisz bár írni, olvasni soha nem tanult meg, lovai voltak, kocsija, meg aztán olyan munkája, ami miatt bizony megbecsülték mindenfelé az emberek. Fuvaros volt, Szombathelytől Kanizsáig, Lentitől Keszthelyig járta a megyét, végezte a dolgát becsülettel. A születésem után halt meg egy pár hónappal, s bár unokája volt már akkoriban nem is egy, apám szerint úgy örült nekem, mintha a legelső, a leginkább várt lettem volna a sorban. Apám szerint a tisztességre tanította őt mindig is. Arra, hogy küzdjön a javaiért, s hogy a cigánysága a legnagyobb kincs. Apám persze próbálta megőrizni, és továbbadni mindezt, és főleg mindig úgy, ahogyan az csak az erejéből leginkább tellett. Tudom, hogy ezek a gondolatok most pont olyanok, mint akárki másnál, aki visszaemlékezik a saját cigányaira, (a saját örményeire, mohikánjaira, magyarjaira, székelyeire) de egyáltalán nem elcsépelt dolog, illetve én nem érzem annak, mert ha eszembe jut az, hogy apám miből, hogyan és mire jutott, akkor bizony be kell látnom, mindenféleképpen rászolgált arra, hogy ezt így és itt most leírhassam.

Az NDK-ban dolgozott évekig, megtanult németül, elvégzett 2 ipari iskolát is. Érdekes, hogy akkoriban szerinte ez nem volt különösebben nagy szenzáció, többen is tanultak a cigány barátai és ismerősei közül, hogy ha minden üzlet, amibe fognak megbukik, legalább egy szakmát ismerjenek, és elmenjenek dolgozni valahova. Ma már csak egy benzinkút fekszik azon a réten, ahol ő felnőtt annak idején. A város északi felében, kilométerekre a belvárostól, állítólag egy nagyon összetartó, erős közösség kapaszkodott egymásba hosszú-hosszú évtizedeken keresztül. Furcsának tűnhet, de a helyet valóban Nekeresdnek hívták és hívják ma is.  Hihetetlenül hangozhat az is, hogy cigány színjátszó-kört alakították már a 70-es években Egerszegen a cigányok, próbáltak, felléptek, turnéztak, sikeresek, kedveltek voltak.

Apámék négyen voltak testvérek, kor szerint Négus, Baba, apám és Bandi.

Kajla Gyula büszke volt rájuk nagyon, próbált megadni mindent, amit a kor, a rendszer és a hagyomány megkövetelt, vagy megengedett, ahogyan én látom, felemás sikerrel. Apám gyakran emlegeti ma is, hogy 2 ipari iskolát is kijárt az általános után, sőt a dolgozók gimnáziumnak is nekiállt, egy pár hét után azt viszont otthagyta, könnyebbnek hitte volna a dolgot. Köszörűs-marós-ként dolgozott éveken át a Ganz-Mávag egerszegi gyárában. Néha bevitt magával.
Nagy, irtózatosan nagy gépek, munkacsarnokok, szigorú portás, viccelődő munkatársak. Egyszer, talán én még nem is éltem, lecigányozták a gyárban. Sírt miatta. Sokáig megtartotta magának, de egyszer, nem is tudom már, hogy miért, de elmesélte. Voltam talán már 10-12 éves is, elcsodálkoztam nagyon, nem hittem volna, hogy az én apám sírni tud, vagy tudott ilyen dolgok miatt. Nem kérdeztem rá, nem vártam, hogy magyarázza el, miért is van, az, hogy saját gyarlóságát szóvá teszi, miközben éjjel-nappal másról sem beszél, csak arról, hogy a cigányságunk a legnagyobb kincsünk ebben a világban, és, hogy a szívünk mélyén “ős-cigányoknak” kell lennünk mindannyiunknak. Később rájöttem, az számít igazán, hogy emberként milyennek tudjuk megmutatni magunkat. És ezt a gázsók értékelni fogják.