Oktober 25, 2012 - Az Arpad-hidtol eszakra.

Nos, ez a blogosdi a jelek szerint egeszen sok mindenre hasznalhato, es bar javasolt kormanyzati intezkedeseket meg nem tettem ide fel (hamarosan...), addig is elkezdhetjuk megosztani a tervezett konyvet.
Ne, ne kerdezze senki, hogy mi ertelme van, magam sem tudom, de arra biztosan jo lesz, hogy nehany idetevedo olvasoval megosszam, es talan egy-egy velemeny is megszulessen majd.

1.

Kezdet és vég - minden és semmi

 

Kezdjük azzal, hogy mindennek vége.

Nagyon vége. Síri csendben, úgy, hogy itt már semmilyen visszhang nem dereng a fülek számára és a süket néma csendben most mindenkinek rá kellene döbbennie: nincs tovább. De tényleg, innentől már semmi sincs tovább. Cigányul azt mondanám: Gátá – Náj kháncsi ábá khátár.

Mondjuk az is igaz, hogy az örök optimisták, meg az elkötelezett szabadelvűek szerint a minimális esély is esély, ezért aztán, aki hinni akar benne mégis, az nagyon halkan, magában mélyen talán tényleg bizakodjon még egy kicsit – sőt, bátorítandó őket, bevallom: nagy ritkán, egy-egy gyengébb pillanatban még magam is megteszem. De közben valahogy mégis – vívódás vagy sem –, le kell, hogy írjam újra: vége. Vége, vége, vége. Százezerszer is vége.

 

Ennyi volt és pont. Egy szemernyivel sem megy tovább ez a dolog.

Egyszerűen azért, mert minden erő és minden szereplő elfogyott. Mindazon források, amik az elmúlt egynéhány esztendőben erőnek, és mindazon személyek, akik pedig valódi szereplőnek tűntek, azok semmi érdemit nem voltak képesek felmutatni eddig. Nem, éspedig azért nem, mert egyszerűen kevésnek bizonyultak. Forintösszegben és tudásban egyaránt.

Ha visszatekintünk, akkor láthatjuk, hogy volt 20 év, amit a Jóisten kegyelméből kiérdemelt ez a társadalom és annak mindenkori kormányai, de a jövő sajnos már nem tartogat újrakezdést. Nincs több próbálkozás. Legalábbis most egy darabig, jó pár évig, egynéhány évtizedig biztosan nincs. Valami teljesen másnak a megteremtése ugyanakkor még talán igenis eljöhet majd egyszer, de újra nekiveselkedni, újra neki kezdeni annak, és úgy, amit és ahogyan ebben a nyomorult húsz évben talán senki sem akart igazán, nos, az teljesen felesleges mostantól. És nemcsak, hogy új kezdet kell majd. Egy teljes másik dimenzió, egy másik univerzum, vagy talán egy másik élet is akár.

Ha igazán őszinték vagyunk, akkor mindenki tudja és magában el is ismeri, hogy az elcsépeltnek tartott szólamok, felvetések és javaslatok pártszínekről függetlenül a jövőben is elcsépeltek, olcsók és feleslegesek lesznek cigányügyben, ezért aztán arra kérek mindenkit, akinek a munkáját, szabadidejét, kényszerű sorsát megtölti a jövőben is ez a kérdéskör: ne nagyon bizakodjon, a cigányügy megbukott.

Sokkal több víz zúdul a csónakba, mint amennyit kimerni tudunk – illetve akarunk –, ez pedig azt jelenti, hogy a csónak el fog süllyedni. Fogalmazzak egyszerűbben? A cigányság integrációja meghaladja az állam, a saját felzárkózásukhoz szükséges ráció, motiváció, egyszerű belátás pedig meghaladja a cigányok többségének erejét. Nincs pénz, nincs általános akarat, és a jelek szerint nincs igény olyan felvetésekre, szakmai innovációra sem, amelyekkel pótolni lehet, illetve lehetne azokat. (Ez utóbbi mindig is egy fontos kérdés: ha az állam nem ad politikát, nem ad pénzt, akkor legalább azt engedhetné, hogy új, olcsó és hasznos felvetések helyi szinteken megvalósulhassanak. Az elmúlt húsz év szomorú mérlege sajnos az is, hogy csak elvétve kaptak lehetőséget a legrátermettebbek és a leginnovatívabbak, akiknek a céljaihoz, elképzeléseihez nem kellettek volna milliárdok, vagy kétharmados döntések, ugyanakkor tényleg akarták volna, hogy változzanak legalább helyi szinteken a dolgok.)  

 

Aztán kezdjük, illetve folytassuk azzal, hogy szóba hozom: húsz éve nem illik kibeszélni a cigányok közül. Húsz éve mindenki makacsul tartja magát ahhoz a hazug és roppant szomorú, már-már tudathasadásos állapothoz, hogy ne beszéljünk őszintén, sokszor még magunknak sem, mert azzal csak a gázsók előítéleteit erősítjük, a cigányságot pedig eláruljuk. Holott mindenki, aki ebben és ebből él tudja, látja, érti, hogy sokszor tényleg mennyire igazuk van a gázsóknak. Mert nagyon sokszor sajnos valóban igazuk van. De nem, mi konokul, gyerekes módon csak bizonyos dolgokat akarunk észrevenni (pl. a rasszista, de legalábbis biztosan előítéletes többségi társadalmat), és letagadjuk a csillagokat is az égről. Hazugságról nem akarok beszélni – még valaki talán magára veszi! –, elég itt most szimplán a tagadás is, ami viszont legalább akkora vétek, legalább akkora béklyó mindannyiunk számára. Tagadunk, mert nem akarjuk látni, nem akarjuk elismerni. Ha meg mégis, mert nem lehet elnézni mellette tovább, akkor pedig mindenki más hibáztatható, csak mi magunk, a cigányok nem. Vagy, ha valahogy már ez is megkerülhetetlen, akkor meg csak részben vagyunk hibásak, és mint valami imamalomban, egyfolytában hajtogatjuk, hogy valójában nem rajtunk múlt, a többségnek kellett volna jobban odatennie magát. Fájhat biztosan, de a felelősség ismeretlen szó nagyon sokunk számára. 

És ezt sajnos a többségi társadalom pontosan megéli. Nem kell a fejükbe erőltetni. Nem kell a gyűlölt médiára hagyatkozni. Nem kell semmi külső ráhatás. Nem kellenek a radikálisok sem hozzá. Elég csak megélniük az egymást követő napokat, heteket, hónapokat és éveket – tudnak, látnak, éreznek ők mindent. És ezért én nem tudok haragudni rájuk. Pusztán azért, mert megélik sok helyen minden nap, hogy hogyan is áll jelen pillanatban ez az ország és a cigányügy – végtelen ostobaság lenne ezt a szemükre vetni. Addig, amíg nem jogellenes ebben az országban előítéletesnek, sztereotípiákkal telinek lenni, addig biztosan. 

 

Szóval nincs kibeszélés, vagy legalábbis jó lenne, ha nem lenne – a kisebbség szemlesütő többsége, illetve az őket képviselni vágyó szűk értelmiségi elit szerint legalábbis. Nehogy már itt bárki cigány is alátámassza, megerősítse mindazt, amit a gázsók megélnek, milyen világ is lenne az?! A borsodi vajda ugyanakkor mégis megtette, bátran kiszólt többször is, ami után ő már nyilvánvalóan csak a cigányokat eláruló szélsőséges fél-náci lehet a valójában nem is létező cigány értelmiségiek szemében, miközben pedig csak egyszerű dolgokat kérdezett. Azt vetette fel például, hogy ha Miskolcon 10 vagyonellenes bűncselekményből 7-et cigányok követnek el, akkor az jelenti-e azt, hogy lenne bizony bőven feladata, felelőssége mindenkinek, aki a cigány felzárkóztatásban érintett, azaz, ez a kérdés cigány-ügy-e, vagy sem? Vagy, ha az útszéli kurvák jelentős része szintén cigány, mintahogyan a futtatóik is, akkor az megint lehet-e olyan kérdés, amelyben a cigányság felzárkózásában érintett embereknek dolguk, feladatuk, felelősségük és számon kérhetőségük lenne? Meglehetősen egyszerű kérdések, amelyekre a társadalomban sokaknak igenis nagyon egyszerű válaszuk lenne, illetve bizony van is. Egyszerű kérdésekre egyszerű válaszok kellenek – de sajnos pont ez a fajta tiszta, őszinte és józan beszéd hiányzik ma a leginkább. Ha a többség pedig megválaszolja ezeket a kérdéseket (és a válaszok mellett további reakcióként megszavaz például egy radikális pártot, vagy elköltözik mellőlünk), akkor ezek a történések rosszul esnek, látványosan fájnak a roma elitnek, valamint a minket, cigányokat mindenáron megvédeni kívánó gázsó értelmiségnek, hiszen ezekkel is csak a többségi társadalom velünk szembeni ellenséges magatartása bizonyítható. Ugyanakkor ennek a furcsa, szűk körnek egy ideig megint lesz saját belső késztetése és indoka arra, hogy higgyen a megvalósíthatatlan vízióikban („lesz eredményes roma integráció, ha letörjük a rasszizmust”), illetve együttesen küzdhetnek mindannyian olyan feladatok ellátásáért, amelyek évek óta nem aktuálisak már.

 

Hogy mindenki megértse, hozok egy érdekes párhuzamot.

Nem vagyok örmény. És szégyellném magamat, ha jobb elfoglaltságot, vagy tisztább missziót nem találva magamnak éjjel és nappal az örmények jogaiért küzdenék. Főleg, hogy tényleg nem ismerem őket, nem tudom, hogy valójában kik ők, mik ők, miért azok, amik – de azt valahol már olvastam, láttam, hogy az összes Somethingian szereti a komolyzenét, és sok köztük a sikeres sakkozó, vagy zeneszerző, vagy karmester. Groteszk és nevetséges lenne – ha éppenséggel nem ez történne ma cigányügyben. Sokan, túlságosan sokan is értenek hozzánk és töltik meg a mindennapi harcaikat azzal, hogy értünk küzdenek. Kényelmes fővárosi karosszékekből, elméletek mögé bújva. Olyan emberek, akik visszautasítják a cigány-bűnözés kifejezést – mert szerintük etnikai alapon minden cigány-embert megbélyegez az, aki ezt kimondja – de azt bármikor mosolyogva elismerik, hogy a cigányok értik a zenét és a szerelmet. Azaz, szerintük etnikai-genetikai alapon a negatív tulajdonság nem létezik, harcolunk ellene – magam is ezt mondom amúgy, a géneken semmi sem múlik – de a szép, pozitív jellemzők akár még igazak is lehetnek. Mert biztosan a vérünkben van a zene, a lábunkban a bugi, az ágyékunkban az elemi erejű szexualitás. Mert cigányok vagyunk. Álságos és végtelenül szomorú.
 
Ha továbbmegyünk, akkor el kell hangoznia annak a gondolatnak is, hogy egyébként valahol talán itt kellene kezdeni az egészet, ha bárki is komolyan szeretné venni majd ezt a nagyon hosszúnak tetsző expedíciót egyszer.
Történetesen ottan, abban a pontban, abban az origóban, hogy a mai, közel milliósra becsült cigány közösségek egyes jellemzőit nevezhetjük-e valóban cigánynak? Hogy elgondolkodunk-e végre azon, hogy ezek a jellemzők – legyenek negatívak és pozitívak vegyesen – vajon tényleg jellemzik-e a mai magyar cigány-közösségeket együttesen? Hogy egyáltalán, kik azok, akikről beszélünk? Hogy nevesíthetjük-e őket? Hogy egy cigány-telepet cigány-telepnek lehet-e nevezni?  Hogy a cigányok egyáltalán egységes társadalomnak, egységes kisebbségnek tekinthetők-e ma Magyarországon, és hogy hogyan is lehetne felismerni végre azt, hogy mik azok a szempontok, amelyek alapján igenis számosan vannak azok, akik megcáfolják a velük szemben megfogalmazott előítéleteket? Ez utóbbihoz viszont beszélnünk kell akkor mindenekelőtt arról, hogy milyennek lát minket a többségi társadalom, és ezekre kétféle reakció lenne majd adható: elismerjük azt, ami valóban igaz, de ugyanúgy megcáfolunk végre minden olyat is, ami nem jellemezheti egyszerre a magyar társadalom közel egytizedét.