Ujabb reszlet a konyvbol.

Kontária

Általános gond ebben az országban, hogy a legtöbb területen nem a megfelelő tudású és képességű emberek végzik azokat a feladatokat, illetve hozzák azokat a döntéseket, akikre, és amelyekre pedig igazán szükség lenne. Sőt, akikre és amikre kizárólagosan szükség lenne. Így aztán azok a feladatok soha nem végződnek el, azok a döntések soha nem születnek meg, a megfelelő emberek pedig ritkán kerülnek a megfelelő helyekre.

Persze nehéz objektíven megítélni, hogy valójában mi is a jó, mi is a megfelelő, mi az, ami tényleg mindenki érdekét szolgálja. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy senki nem szeretne abban az országban élni, ahol a legfontosabb kérdésekkel olyanok foglalkoznának, akik egyáltalán nem értenek azokhoz, vagy esetleg csak felszínes, látszólagos tudással, vagy alkalmazhatatlan és rég meghaladott, avíttas elképzelésekkel rendelkeznek. Sőt, mindemellett ott van az a tény is, hogy nekik maguknak valójában pedig fogalmuk sincs arról, hogy mik a valós állapotok, mik a valós tények, és, hogy mire is lenne szükség. Ellenben örömmel tetszelegnek mégis ebben a szerepben – cigányok és gázsók vegyesen

És, ha már eljutottunk ide is, akkor ki lehet – illetve ki kell – végre mondani azt is, hogy egy újabb olyan kérdés, illetve ok került most elő, ami sajnos érdemi eredője a mostani menthetetlen állapotoknak. Sokan talán ingatják ezeket a gondolatokat olvasva a fejüket, de higgyék el, tényleg így van. A rendszerváltás óta folyamatosan velünk él ez, minden kormánytól, és minden párttól, minden civil kezdeményezéstől függetlenül.

 Ha egy szürreális, de modern mesét kellene elmesélnem, akkor azt most azzal kezdeném, hogy Kontária valahol Európában található. Az ország szép, lakói kedvesek, bár Svájccal összevetve határozottan nehezebb az élet, sokkal több a küszködés.

Mindezek mellett Kontária egy érdekes ország. A környezetvédelmi miniszter sorozatos bukások után, 18 évesen fejezte be az általános iskolát, és nem is tanult tovább. Diszlexiás, láncdohányos, és soha semmit nem olvasott a kiotói egyezményről. A szemetet nem gyűjti szelektíven, mindent kinyomtat és a legnagyobb Hummer-rel jár. Távfűtéses társasházban él, és kizárólag ő nem járul hozzá ahhoz, hogy önállóan szabályozható fűtési rendszere legyen a háznak. Folyóvízben mosogat, napjában háromszor fürdik. Minden helyiségben ég nála a villany, és a legnagyobb teljesítményű légkondicionáló segít neki elviselni a nyári forró hónapokat.

Ugyanitt, Kontáriában az Építésügyi Hatóság első embere soha nem járt műszaki egyetemre, fogalma sincs arról, hogy hogyan kell egy szöget beverni, nem tartja fontosnak, ezért nem érdekli egyáltalán az építési szakhatósági engedélyezés folyamata – éppen ezért ez utóbbi hiányzik is teljesen az országban –, valamint soha nem látott még alaprajzot, tervrajzot, vonalzót és körzőt. Nem tudja, hogy általában milyen anyagokból épül meg egy ház, milyen kémények, szellőzök és hogyan is szükségesek a házakra, vagy, hogy hány szint esetén kötelező a lift, valamint engedi az ártérbe való építkezést.

Furcsa lehet, de az ország pénzügyminisztere megbukott matematikából az érettségin, jósokhoz jár az éves hiány megtervezésekor, és fogalma sincs arról, hogy hogyan működik a tőzsde, mit jelent az állami garanciavállalás, a hazai és nemzetközi bankrendszer, mik is az inflációt befolyásoló körülmények, történések. Mindezek mellett persze nagyon szeret pénzügyminiszter lenni, semmiért nem mondana le róla.

 

Az az egyszerű kérdésem van ezek után, hogy akar-e közülünk bárki is egy ilyen országban élni? Igen, tényleg ez a kérdés, még ha sokan talán értetlenkednek is.
Nos, én közlöm mindenkivel, hogy jelenleg éppen ebben az országban élünk. Csak nem a fiskális politikában, nem az építésügy országos szabályozásában, vagy éppen a környezetvédelemben van jelen ez a mértékű – sokszor teljesnek tűnő – dilettantizmus, hanem a roma felzárkóztatás kérdéskörében. De hogy érezzük mindannyian a dolog súlyát, ahhoz azt kell megértetni mindenkivel – még ha egy ilyen furcsa példán keresztül is –, hogy a jelenlegi szociális és demográfiai viszonyok mellett a cigány-ügy legalább olyan fontos, mint az ország pénzügyi stabilitásának, környezetvédelmének, vagy a biztonságos építkezési szabályozásnak a biztosítása. És valóban!

Csak valahogy ehhez a témakörhöz, ehhez a fontos, nemzetstratégiai szempontból is kiemelkedő jelentőségű területhez eddig nem követelte meg senki, hogy a legjobbak dolgozzanak abban végre. Pedig ennek a felelősségét folyamatosan át kellett volna éreznie mindenkinek, aki kormányt alakít, kormányzati döntéseket hoz, és rendelkezik minden olyan erőforrás felett (jogalkotás, pénzügyi források, közszolgálati média, stb.), amelyek révén tényleg esély nyílt volna eredmények elérésére.

A hétköznapi magyar ember - gázsó és cigány együttesen - sajnos nincs tisztában azzal, hogy az elmúlt két évtizedben kikre is volt bízva a roma felzárkóztatás. Mielőtt előzetesen bárki is feltevésekbe bocsátkozik, ki kell mondani: rengeteg nagyszerű ember végezte tiszta lelkiismerettel és jól a dolgát. Csak éppenséggel nem voltak elegen. Vagy mondhatnám azt is, hogy kevesen voltak azokkal szemben, akik pedig nem akarták, vagy nem voltak képesek jól végezni a feladatokat. De közben az is jellemző volt, hogy a jó emberek nem a megfelelő posztokat kapták, a döntéshozói helyekre ebből adódóan szintén azok kerültek, akik nem odavalók. Szubjektív vélemény, számosan vonhatják majd kétségbe – de nem biztos, hogy teljesen tiszta lelkiismerettel teszi meg bárki is.

Azt gondolom és azt mondom, hogy mostantól ebben a kérdésben is felesleges mellébeszélni. Egész egyszerűen ki kell mondani: a roma ügyben feladatokat vállalt-kapott emberek többsége nem azt végezte, amit pedig tennie kellett volna – és ez is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy valódi változás nem következett be egyetlen kormány akárhány és akármelyik ciklusa során sem. Sőt, nem csak változás nem következett be, még az esélyét sem sikerült megteremteni.

Nem hozom most szóba, hogy melyik roma politikusnak, vagy kinevezett tisztségviselőnek hány elvégzett osztálya volt. Hogy mennyire értett a gázsók és a cigányok nyelvén. Hogy mennyire volt tisztában a hivatali úttal, a közigazgatással magával, vagy, hogy nekik együttesen is mennyi saját ötletük, saját kezdeményezésük, vagy megoldási javaslatuk volt. Kevés, higgyék el nyugodtan, nagyon kevés.  Egyes emberi értékeiket ugyanakkor nem vonom, nem vonhatom kétségbe, számosakkal ma is remek a viszonyom, bár egyértelmű, hogy soha nem fogunk együtt dolgozni. Egy pár évig, pár évtizedig biztosan nem.

De arról úgy vélem, igenis lehetne beszélni, hogy mennyi megelőlegezett bizalmat kaptak szinte mindannyian az éppen aktuális kormányoktól. De a sok-sok bizalom – illetve látszatbizalom – is csak akkor lett volna érdemi eredmények elérésére alkalmas, ha sikerül a szakmaiságot is a politika mellé rendelni. Biztos vagyok benne, hogy nem csak én érzem úgy, hogy mindezidáig ez egyáltalán nem sikerült. Országos politikában, nemzeti kezdeményezések szintjén biztosan nem.

A része voltam magam is. Igaz.

Mindig a lehető legnagyobb hittel, igazi lelkesedéssel vártam, hogy az éppen aktuális és nekem is lehetőséget kínáló kormány bebizonyítsa, hogy Kontária valahol máshol van. Vagy, hogy egyáltalán nem is létezik. De sajnos konstans tenni akarással, és el nem nyomott, egy idő után fel nem számolt szakértelemmel sehol sem találkoztam. 

 A része voltam magam is. Valóban.

Több kormány alatt, többféle beosztásban és feladattal. Voltam Lakitelken, voltam a Köztársaság téren, voltam a CEU Kerepesi úti épületében – elsősorban mindenhol azért, mert akkor azt akartam elhinni, hogy ezeken a helyeken az éppen velem szemben ülők kíváncsiak arra, hogy én hogyan látom, vagy mit tennék, ha tehetnék. Furcsa volt megélni többször is a győztes választásokat követő hetekben, hónapokban, hogy hogyan ébred a remény, dobban a szív, és várja az ember azt, hogy a cigány-ügyben megteremtett Bábeli torony összeomoljon végre, és hogy átadja a helyét a valós tenni akarásnak.

Hogy konkrétumokról és a legjelenebb korról is szóljak, az elmúlt években ahhoz volt némi, bár határozottan korlátozott közöm, hogy egy kis szakmai csapat részeként azt próbáljam meg alátámasztani hazai és brüsszeli nagyon sokat kereső és elméletben az országért dolgozó döntéshozóknak, hogy ha az uniós forrásokból nem jut a cigányokra, akkor tényleg felesleges itt bárkinek is bármiben bizakodnia. Az elmúlt hónapokban sokszor megkérdeztem magamtól, vajon jól végeztem-e a dolgomat, amíg ezt a feladatot tartottam a legfontosabbnak a lehető legjobban ellátni – és nem nagyon tudok válaszolni rá.

Sokan, akik olvassák ezeket a sorokat, talán nem hiszik, de ebben az országban a fejlesztésekért felelős uniós források ezermilliárdjaiból azért nem kerülnek érdemi pénzek a leghátrányosabb helyzetű térségekbe – sok esetben pont a cigány-közösségek fejlesztésére! –, mert valakik ezt nem tartják fontosnak. És napestig lehetne őket győzködni, a valódi döntések, amelyek ezt mégis lehetővé tennék, azok talán soha nem születnek meg. Vagy majd csak későn, amikor már teljesen minden lesz mindegy.

És, hogy milyen döntések is kellenének? Olyanok, amelyek eddig hiányoztak. Amelyek valóban megtörik az eddigi látszatintézkedéseket, és amelyek végre átütő sikerre adnak esélyt. A szavak és a tervek szintjén persze be lehetne bizonyítani – egész apparátus lenne rá! –, hogy ez már ma is így van, de sajnos a valóság mégsem ezt mutatja. Még akkor sem, ha közben pedig még csak azt sem vonhatom kétségbe, hogy az uniós alapokból, uniós milliárdokból ne kerülne valóban most is pénz a romák felzárkóztatására. Kerül. De nézzenek szét maguk körül. Látják ennek az eredményét? Megmutatja magát valahol az az elméletben igenis elköltött rengeteg pénz, amit roma ügyre fordít az ország? És mondom, ne értsen senki félre, valóban jut a roma felzárkóztatásra. De messze több kellene, mint amennyi forrásnak az elérésére most esély mutatkozik. És a pénz mellett szakmaiság is kellene, valódi tudás a helyi közösségekbe. Olyan, ami a túléléshez, és a jövőbeni eredményes munkához kellene a cigány szervezetek vezetőinek, a tettre kész helyi önkénteseknek, a helyi képviselő-testületek tagjainak, az összes polgármesternek – mindenkinek. Mert most sajnos most ez a tudás sincs meg sehol.

Próbálkoztunk vele pedig.

Talán a legértelmesebb dolog volt a Soros-féle közösségi házak létrehozása és támogatása mellett, amit eddig csinálhattam. Ezt mi annak idején úgy hívtuk, projektgenerálás. Nehéz feladat. A semmiből kell eljutni oda, hogy a meglévő fejlesztési forrásokra pályázzanak, és azok révén sikeres projekteket valósítsanak meg azok is – többségükben cigányok –, akik révén a tengernyi pénz talán valóban segíthetné élhetőbbé tenni a roma közösségeket és a helyi településeket. Nehéz, de látványos feladat, komoly kihívás. A töketlen polgármesterből kell profi pályázati felelőst, a helyi, dekoncentrált cigányokból motivált és eredményes közösséget, a vezetőikből pedig lelkiismeretes és becsületes szakembereket faragni. A képlet egyszerűnek tűnik: van egy csomó pénz, amit az Unió ad. Mi meg magunk között annak és úgy adjuk oda, ahogyan mi azt el szeretnénk majd költeni, csak az kell, hogy a saját terveinkre Brüsszel rábólintson. Lehet autópálya, metró, új híd, kisvállalkozás-fejlesztés, alternatív színház támogatása, munkaügyi központ kifestése, tanárok képzése – gyakorlatilag bármi. Beszéljünk 2006 és 2013 között kb. 7,5-8 ezer milliárdról. Hihetetlen szám. Ez az a pénz, amiből az ország fejleszthető lenne. Ebben a tengernyi pénzben van sok olyan összeg is, ami a roma felzárkóztatást segítené. A gond az, hogy nem tudjuk máig sem, hogy mennyit, hogyan, miképpen, és legfőképpen kikkel szeretnénk elkölteni erre. Mi ezekre a kérdésekre próbáltunk válaszokat adni. Ahogyan mondtam: olyan embereket kellett eredményes helyi szereplőkké varázsolni, akik talán még az euró árfolyamát sem ismerték, vagy még soha nem kérték őket arra, összegezzék már a településüket érintő legnagyobb gondokat, esetleg a fővárosban sem voltak még soha.

Persze volt néhány hely, ahol már készen álltak a helyiek arra, hogy megjelenjenek az első pályázatok, és azonnal kész koncepciók vártak arra, hogy támogatásukról döntés szülessen. De mindemellett ott voltak azok a helyek, azok a települések is tucatszám, ahol még civil szervezet sem létezett, és ahol segíteni kellett egyáltalán a pályázni képes jogi személyek megteremtésében is. Ahol korábban pár százezer forintos, előre átutalt pályázati pénzekből szerveztek a helyiek roma közösségi napot, "ki mit tud"-ot és rajzversenyt, ott most arra kellett felkészíteni a helyben élő cigány vezetőt, aktivistát és általában a gázsó polgármestert, hogy több tízmilliós forrás állhat majd rendelkezésükre hamarosan, de bonyolult pályázati rendszer tartozik majd hozzá, rengeteg papírmunka lesz, és a pénz nagy része csak utólag érkezik meg. Mondjuk háromnegyed éves csúszással. És csak akkor, ha nullás adópapírok lesznek akkoron, de a projektnek futnia kell, addig a szükséges pénzt vegyék el máshonnan.

Furcsán hangozhat, de igenis édes küszködés volt, mert láttuk, hogy mi mindent elérhetünk azzal, hogy merünk küzdeni. Hogy merünk hitet adni magunknak, és mindazoknak, akik nélkülünk talán soha nem mérik fel, soha nem ismerik meg az uniós pályázatok rendszerét, és máig is csak értetlenkednének a bonyolult rövidítéseket látva (hefop, támop, gvop, gop, rop, stb.).

Volt, hogy összeszámoltuk. Mármint azt, hogy mennyi is volt az a pénz, ami azért is kerülhetett egy-egy településre, mert segítettük az ottaniakat. Mert egy polgármestert meggyőztük. Mert a helyi cigány közösségekben megtaláltuk azt a néhány embert, akiknek tényleg fontos volt, hogy létrejöjjön, megerősödjön egy civil szervezet, amely aztán képes lesz projektet írni, pályázni, és programot megvalósítani. Tettük ezt úgy, hogy bár tudtuk, hogy ez az egyetlen út, mégis, mi magunk löktük őket olyan kihívások feneketlen vermébe, amelyekkel sokszor nem tudtak kellően felkészülten szembenézni. Bürokrácia, csúszó határidők, nehézkes döntési folyamatok. Ez volt az uniós pályázatok árnyoldala – ezzel álltak szemben a meseszerűnek hangzó, csalogató tucatnyi milliók, amelyekből tényleg lehet jutni valamire helyi szinteken.

Amikor összegeztünk, szép számok jötte ki minden évben, minden alkalommal - tíz számjegyűek is akár. És bár soha nem kizárólag magunknak tulajdonítottuk az érdemet, mégis úgy éreztük, hogy amit csinálunk, az valóban segít közösségeket alkalmasabbá és eredményesebbé tenni. Minden nehézség, és számos buktató mellett is.

Sokan talán tipikusnak gondolhatják, amit most leírok, és lehet, hogy tényleg az. Én megpróbálom pusztán a tényeket látni, és minden érzelmi kötődésemet félretenni, bár nyilván ez sosem lehet könnyű. Ugyanakkor mégis része ennek a nagy egésznek továbbra is, és talán pont azzal nem adnék teljesen hiteles képet, ha elhallgatnám.

A szakmai csoportunkat 2011 első napjaiban felszámolták, elsősorban azért, mert egyértelmű akarat már nem volt arra vonatkozóan, hogy erre a típusú feladatvégzésre még szükség lenne. Teszik ezt most, amikor a cigányokkal kapcsolatos mindennemű feladat nemzetstratégiai kérdés. Vagy az is lehet, hogy valahogy máshogyan, másokkal akarták mindezt elvégeztetni - mindenesetre, ha így van, akkor remélem, mihamarabb megtalálják őket, mert legalább a látszatát megőrizhetnék annak, hogy valaki más is látja, hogy mennyi feladat lenne. Arra kérem őket, legalább tűnjön úgy, hogy valaki törődik a roma közösségek uniós forrásokból történő, valódi, célzott fejlesztésével, merthogy ez az egész ország érdekét szolgálná. De tényleg, legalább csinálna úgy valaki - akinek ez feladata, felelőssége most, dolgozzon bárhol is és bármilyen beosztásban.

 

Aztán azt is nehéz volt megélni az elmúlt évek során, hogy hazavittem minden sarat.

Betti és a srácok, apám és a szomszédjaim csak néztek nagyokat, ahogyan nekem a munka előtti és utáni óráimat is kitöltötte a hazai cigány közösségek jelenlegi és jövőbeni viszonyainak a folyamatos megélése. Hogy a Célpont felvételeit nézve azon járjon az agyam, mit kellett volna másként csinálni még korábban ahhoz, hogy elkerülhessük Tatárszentgyörgyöt és Olaszliszkát. Vagy, hogy akarjak-e politizálni, álljak-e a nyilvánosság elé a saját látásmódommal, és próbáljak-e meg cigány Cohn-Bendit lenni, aki egy idő után megadja magát és része lesz a mainstream politikának. Hogy vajon hogyan kerülhetném el azt, hogy a magát meghatározónak, fontosnak tartó, bár tényleg nem létező roma "értelmiség" ne bélyegezzen asszimilálódottnak, „népét elhagyó”-nak, identitászavarosnak, stb. és ne csak a gázsók értsék javarészt, hogy miről és mit is beszélek.

Hazavittem mindent és ültem órák hosszat a híradók, az elemzőműsorok és az internetes fórumok előtt. Száz és száz koncepciót készítettem - aztán álltam a kelő napot bámulva az ezer éves bögrémben halkan dobogó forró tejeskávéval az erkélyen a susogó nyári hajnalokban, miközben kértem az istent, hogy adna bár értelmes munkát, értelmes feladatot.

Irigyeltem a buszsofőrt, aki este leadta a műszakot, megpaskolta a busz oldalát és úgy ment haza, hogy nem vitte magával a munkáját. Irigyeltem a bolti eladót, a portást, az óvónőt, és a tornatanárt, akik ezt szintén megélhették. 

Én ezt nem tehettem. Egyszerűen azért nem, mert ha elalvás előtt behunytam a szemem, akkor sokszor tényleg nem láttam mást, mint a számtalan lehetőséget, amelyekkel pedig nem élünk, illetve a rengeteg leselkedő veszélyt és gondot, amelyek jönnek, mindig jönnek, és mi nem tudunk – mára rájöttem: nem akarunk – kellően felkészülni rájuk. Sokan mondták, ne legyen ez az életem teljes mértékű része, fogjam fel munkaként, tegyem a legtöbbet, de ne legyen azért lelkiismeret-furdalásom, mert ez majd kevésnek bizonyul. De közben én meg az éreztem, arra gondoltam, hogy aki tényleg tenni akar, illetve, hogy aki legalább a saját közösségéért, saját családjáért felelősséget érez, az ne legyen rezignált, és ne tartson távolságot attól, amiben feladatokat vállal.

Azaz, én úgy vélem, hogy gátat is csak az építsen, akinek tényleg fontos, hogy ne árassza el a folyó a part mentén falvakat.

 

És itt nem a saját esetleges szakmai kudarcom a lényeg. Mármint, hogy a talán felbukkanó keserűségnek az oka nem az, hogy nem jutottam én magam semmire. Ha így lenne, és ennek fognám fel, akkor én magam is része vagyok Kontáriának.

Nem hiszem, hogy az eddigi szakmai életutam kudarc lett volna. A gondolataim, a felvetéseim, az eddigi publicisztikáim számos más embernek – szakértőnek, újságírónak, vagy egyszerű laikusnak is akár – jelentenek alapvető értékeket, ezt sokaktól hallom, sok helyen megélem. Több olyan elképzelés és felvetés született meg a kezem alatt, amelyek tényleg segíthettek volna.

Azaz, már nem rajtam múlt, hogy későn kerülnek elő, vagy, hogy egyesek még mindig egy fiók mélyén rejtegetik őket, és darabokban akarják kicsempészni őket a közbeszéd, a közgondolkodás elé, és bíznak abban, hogy talán valóban értik azt, hogy én magam mit is láttam, mit is értettem az azokban megfogalmazott felvetéseimben, javaslataimban.

Nem hiszek már abban, hogy dolgozhatom még érdemben a cigányokért, illetve rajtuk keresztül a gázsókért. Egyszerűen azért nem mert, ha 35 évesen nekem még mindig a saját lojalitásomat kell bárki irányába bizonygatnom. Vagy, hogy tényszerűnek tűnik az is, hogy kimondott, többször is megfogalmazott személyes ellentétek miatt nem szabad engem, és sok más tenni akaró, tehetséges és képzett roma szakembert a valós szakmai feladatok közelébe engedni, és ha ez  tényleg így van, akkor tényleg mindegy.

Gázsók, nektek mondom: egy olyan országban éltek, ahol az általatok megválasztott gázsó politikusok olyan emberekkel dolgoznak együtt cigány-ügyben, akik eltaposnak bárkit, és mindenkit, akiről kiderülhet, hogy felkészültebb, hozzáértőbb, motiváltabb. Aki talán a megoldás felé vihetné ezt az országot. Azaz: nektek kell elsőként számon kérnetek a cigány-ügy kapcsán a döntéseket kezükben tartó gázsó politikusoktól, hogy mikor kezdenek el végre valóban olyanokat választani maguk mellé a korszak legnagyobb kihívásának a megoldásába, akik tényleg eséllyel tehetnének végre valamit? Jogosnak tűnő kérdés? Olyan, amire jó lenne választ kapni?

Néhány napja a nagy tekintélyű országgyűlésben már elhangzott ez a kérdés. A képviselő arra volt kíváncsi, mikor jön el az a világ, ahol cigány-ügyben nem azok véleménye lesz döntő, akiket eddig is az elmúlt két évtizedben folyamatosan láthattunk? És akik eddig sem tudtak érdemit hozzátenni a  meglévő viszonyokhoz. A kérdésre a politikailag korrekt Tisztelt Házban természetesen nem érkezett valódi válasz.

Talán leginkább azért nem, mert egy olyan világ ma Kontária, ahol az elmúlt húsz év során neves iskolákba járt, magukat dörzsöltnek tartó gázsó politikusok (frakcióvezetők, kormánypolitikusok, miniszterek hazug, felszínes és vállalhatatlan cigány politikusokkal ülnek le ugyanazon asztalhoz, és tesznek utóbbiak kedvére. És hiszik el azok kijelentéseit. És még mindig nem fogják fel, hogy folyamatosan átverik őket. Hogy a szavak mögött nincs tenni akarás, nincs hozzáértés.

Hogy lássa mindenki a helyi viszonyokat, egy nagyon egyszerű és nagyon jellemző történetet mesélek el.

Egy kedves barátom indulni kívánt egy nógrádi faluban a cigány kisebbségi választáson. Aki nem ismeri, annak elmondom, hogy évi összesen pár-százezer forintért egy helyi kisebbségi önkormányzat megválasztott 3 vagy 5 tagja (népességszámtól függ) a jelenlegi törvény értelmében kulturális autonómiát erősítő feladatokat vállalhat. Ez az állami apanázs mindenre elég kellene, hogy legyen, tehát ebből senki nem tud meggazdagodni. Ugyanakkor a cigány kisebbségi önkormányzat elnöke általában a falu, kisváros, nagyváros első cigány embere is, azaz: komoly tiszteletet követel meg sokszor, és általában hasonló politikai platformok esetén a polgármester cigány-ügyi jobb keze is lesz. Amiből viszont persze már juthat kenyér mellett kalács is asztalra. Az ő asztalára.

Szóval Jani is indult volna a választáson. Iskolázott, világot látott, ért a fejlesztéspolitikához, fiatal, lelkes, motivált, és bizony saját ötletei is vannak, amik változtathatnak a helyi cigányok mentalitásán, az pedig segíthet majd a gázsókkal való együttélésben. Egész egyszerűen segíteni akart a saját faluján – hihetetlen, de van még ilyen. A kampány idején aztán megkereste őt a regnáló cigány kisebbségi elnök. Akinek talán 3 elvégzett osztálya van, népes és hangos családja, lila zakója, cigifüstszagú Suzukija, és ő szabhatja meg a helyi polgármesternél, hogy ki kaphat közmunkát, ki kaphat segélyt. Finoman közölte Janival, hogy ő biztosan nem kap ebben a faluban elég szavazatot, mert a cigányok tudják, hogy a segélyük, közmunkájuk őrajta múlik, és tudják, kire is kell szavazni, ez pedig nem lehet más, mint ő. Az évente egyszer megszervezett roma folklórnapnak meg amúgy is mindig örülnek, minek ide valódi fejlesztés, lebetonozott út a telepre, közösségi ház, bűnmegelőzés, meg női jogok? Nem is érti ezt a sok bonyolult elképzelést.

Jani persze nem lett megválasztva. Ellentétben azzal a sok buta, hozzá nem értő, kicsinyes és hiteltelen helyi cigány kisebbségi vezetővel, akik nagy része pedig igen, szerte az országban. Félreértés ne essék, nem mondom, hogy mindannyian azok. De a többségük biztosan. A legnívósabbak, a leghangosabbak és leggátlástalanabbak közöttük pedig esélyt kapnak minden kormánytól arra, hogy állami szinten higgyék el, illetve hitessék magukról, hogy a cigány-ügyből őket kihagyni nem lehet.  

Cigánypolitikus-bűnözés.

Na, ilyen kifejezés nincs még a közbeszédben? Ne feledjük, elméletileg Kontária sem létezik.